1

 

Két héttel azután, hogy Gary Lewingdont bűnösnek találta az esküdtszék, s a bíró nyolcszoros, egymást követően letöltendő életfogytiglanra ítélte, Claudia új ügyvédje segítségével pert indított Berkemer seriff és a letartóztatásában közreműködő nyomozók ellen (Howard Champ, Don Cham, Tony Rich, William Davey és Ronald Herdmann voltak az érintettek), továbbá James O'Grady és George C. Smith ügyészek és Franklin megye elöljárói ellen.

Long ügyvéd 1979. június 8-án nyújtotta be hivatalosan a per papírjait az Egyesült Államok helyi bíróságához, a Dél-Ohióban illetékes keleti járáshoz; a per tárgya szerint Claudiát állampolgári és alkotmányos jogainak gyakorlásában megsértették; továbbá Franklin megye tisztségviselői és rendőrei bűnösek abban, hogy alaptalanul kikutatták, őrizetbe vették, jogtalanul bebörtönözték. Nem jártak el kellő körültekintéssel, melynek következtében a felperes súlyos megaláztatásoknak volt kitéve, érzelmi élete komolyan károsodott, továbbá a társadalomban élvezett jó hírén csorba esett.

A perindítvány megemlíti továbbá:

 

A fent említett bekezdésben leírtakat az alperesek (James) O'Grady és (George C.) Smith kizárólag politikai megfontolásokból követték el, ezáltal visszaéltek a rájuk ruházott hatalommal, mely hatalmat Ohio állam és Franklin megye törvényei képviselik.

 

Long ügyvéd félmillió dollár kártérítést követelt károkozás címén, és két és félmilliót kért további eszmei kártérítésként. A Playboy Alapítvány anyagi támogatásával készült az ügyvéd a perre – hatalmas dokumentumtömeget gyűjtött be a felkészülés során, köztük Claudia magnóra rögzített vallomását, a vallomás figyelmen kívül hagyására irányuló ügyvédi kérelem átiratát, rendőrségi ügyiratokat, számlákat, Martha jegyzeteit, iratait, egyszóval mindent, ami Claudia múltjával volt összefüggésben.

1981-ben O'Grady és Smith ellen beszüntették a vizsgálatot, erre Claudia is hamarosan elállt a további pereskedéstől. Saját kérésére, Long ügyvéd később minden dokumentumot, amit a per során összegyűjtött, átadott nekem. Dr. Byron Stinson azonban még találkozni sem volt hajlandó velem, s azt mondta a telefonban: – Jobban szeretnék ezúttal kimaradni a tűzvonalból. – De Claudia maga ment el a kórházba, s elhozta onnan a róla készített orvosi feljegyzéseket.

Claudia segített megszerezni tehát a kórházi dokumentációt, de segített találkozókat is megszervezni számtalan barátjával és ismerősével – mindez azt mutatta, a lány őszinte szándéka szerint együtt kíván működni velem. Nem gondoltam, hogy bármit titkolna, rejtegetne, meg voltam győződve róla, miként a legtöbb ember, akivel beszéltem, hogy Claudia valóban ártatlan áldozata lett a rendőrség kontármunkájának és a politikusok opportunizmusának.

Így tehát az első év során, amellett, hogy majdnem minden csütörtökön találkoztam Claudiával, maradék időmet ezen iratok tanulmányozásával töltöttem, nyomába szegődve sok-sok olyan embernek, akik ilyen vagy amolyan módon, de kapcsolatba kerültek vele. Így rekonstruáltam Claudia letartóztatását, majd az igazi tettesek kivizsgálását és bűnügyük tárgyalását.

De egyszer, amikor egy sehová sem vezető nyomon 1983-ban elindultam, fokról fokra egy másik történet kezdett kibontakozni a nyilvánosság által ismert sztori felszíne alatt.

A pszichológusok beszélnek „fedő emlékezetről”. Néha az emberek ilyesmit alkotnak maguknak – ez nem egyéb, mint hamis emlékek csoportja, mely mögé elrejtőznek, hogy kiirtsanak olyan valaha megélt élményeket, melyekre túlságosan fájdalmas lenne visszaemlékezni. Amikor rádöbbentem, hogy Claudia sem tesz egyebet, mint próbál elrejteni maga elől egy fájdalmas dolgot, ami valóban megtörtént azon a szörnyűséges éjszakán – akkor nehéz dilemma előtt álltam. A munkámat – úgy tűnt –, csak félig végeztem el. Még most sem tudom a választ a legfontosabb kérdésre: hol volt igazából Claudia a hármas gyilkosság éjszakáján?

S hogy megtudjam, át kell törnöm Claudia „fedő emlékezetén”, de hogy ezt megtehessem, ahhoz többet kell tudnom a múltjáról, ideg- és szellemi állapotáról, de mindenekelőtt azokról a férfiakról s velük való viszonyáról, akik a mostani Claudiát ilyenné formálták.

Egyre mélyebbre ástam s felfedeztem – noha állandóan azzal nyugtatott, hogy nincsen semmi rejtegetnivalója –, hogy tulajdonképpen fél attól, amit ott a mélyben megtalálhatok.

A második év, vagyis a munkám fele vég nélküli küzdelemben telt el Claudia félelmeivel, fantáziáival és kifogásaival. Állandóan az volt az érzésem, mindjárt kezemben van a jó válasz, s ahogy felé nyúltam, észrevétlen elillant. Claudia nemcsak a múltjából vágott ki egész jeleneteket, de gyakran azt is elfelejtette, amit éppen csináltunk. Időnként megesküdtem, feladom az egészet, annyira tehetetlennek és dühösnek éreztem magam. De már késő volt. A történet elkezdte élni a maga külön életét.

Howard Champ megjegyzése, mely szerint igazán szeretné tudni, honnan ismerte Claudia olyan jól a gyilkosság színhelyét, no meg azt, mi történt valójában azon az éjszakán, tudatosította bennem, hogy a rendőrség ugyan megoldotta a .22-kaliberes gyilkosságok rejtélyét, de sosem adott magyarázatot Claudia titkára.

És végre rájöttem, hogy én sem.

Közös munkánk utolsó időszakáig Claudia eltitkolta előlem – mint ahogyan a nyomozók, a saját ügyvédje és pszichológusa elől is – a benne élő titok lényegét.

Csak akkor kezdte lehántolni a hazugságok és képzelgések rétegeit, melyek elfedték előle a szörnyű igazságot már vagy öt éve, mikor nem azt kérdeztem, mit titkol előlem, hanem azt, mit titkol önmaga elől.

2

 

Igazán igyekeztem felfrissíteni Claudia emlékezetét, betölteni az ott tátongó lyukakat, ennek ellenére alig tudott valamit felidézni abból a majdnem hat hónapi időszakból, 1978 júniusától – ekkor engedték ki a börtönből, s ekkor költözött búvóhelyére a German Village-be – 1978 decemberéig, amikor a Lewingdon fivéreket letartóztatták. Egyik délután azonban, ekkor körülbelül hét hónapja dolgoztunk már együtt, izgatott arccal üdvözölt az ajtóban.

Azon a héten véletlenül összeakadt valakivel Columbusban, egy nővel, akivel akkor barátkozott össze, amikor a German Village-ben lakott. A nő szívesen elbeszélgetne velem, mondta Claudia, és erősködött, keressem meg ezt a személyt, így legalább többet megtudok kettejük kapcsolatáról.

Felhívtam ezt a bizonyos hölgyet, aki kissé szabódva, legalábbis én így éreztem, de ráállt, hogy találkozzék velem a German Village egyik ivójában, a Beck Tavernben, közel ahhoz a helyhez, ahol valaha mindketten laktak.

Amikor odaértem, nem volt hajlandó beszélgetni. Meggondolta magát, közölte. Nem akarja, hogy bárki tudomást szerezzen arról, ismerte Claudiát. Felajánlottam, hogy álnevet használok valódi neve helyett, de megkért, ezt se tegyem. Semmiféle nevet ne említsek. Ne adjak róla semmiféle leírást, nehogy valaki kinyomozza a személyazonosságot.

Csak annyit mondhatok tehát róla, hogy fiatal volt és vonzó. A bárban ültünk le; hoztam neki egy italt. A rockzene, a kiabálás köröttünk olyan hangos volt, hogy alig értettem, mit beszél, de féltem, ha másik helyet javasolok, rögtön eltűnik előlem.

Megkérdeztem, ismerte-e Claudiát, mielőtt bebörtönözték volna.

– Nem, csak azután ismerkedtünk meg, hogy a börtönből kiengedték.

– Hogyan találkoztak?

A hölgy nem felelt, láttam körbeles. – Egy közös baráton keresztül. – Ez volt minden, amit elárult.

– Oké. Neveket ne említsünk!

Beszélgetőpartnerem sokáig hallgatott, némán kavargatta az italát, közben körbe-körbe pillantgatott.

– Claudia és én itt találkoztunk, ebben a bárban, amikor a German Village-be költözött. Csak ültünk és beszélgettünk – olyan vicces lány volt. Olyan aranyos. Olyan ártatlan. Olyan gyönyörű.

– Miben mutatkozott meg az aranyossága? – kérdeztem én.

– Látszott már a mosolyán – válaszolta a hölgy –, meg ahogy ránézett az emberre vagy megpaskolta a kezét. Tudja, hogy van ez.

– Igen – bólintottam rá mosolyogva –, tudom.

– Hamar összemelegedtünk. Van úgy, hogy az ember kedvel valakit, van úgy, hogy az illető nem szimpatikus. Mi azonnal rokonszenvesnek találtuk egymást. Egy ügyvéddel volt itt találkája, éppen az iratokat böngészte, amiket meg akart mutatni neki. Lapozgatta a papírokat, tudja milyen paksamétát adnak, mikor elbocsájtanak valakit a börtönből, amikor elmondják a szabadulónak, mire számíthat – oldalakon át tart a szöveg, én meg csak ülök ott, és azt kérdem: Te? Te börtönben? Ugyan már, ki hinné ezt el józan ésszel?

– Mennyire mélyen sikerült megismernie Claudiát? – kérdeztem.

Megkérdeztem, egyedül élt-e Claudia. Amennyire ő tudja, igen, bár emlékszik egy teherautós férfira, aki egyszer elvitte őket vacsorázni, s úgy gondolja, a lakás számláit is ez a férfi fizette. – Egy tizennyolc kerekű teherautója volt – emlékezett vissza beszélgetőpartnerem –, és igazán nagyon kedves, nagyon finom emberként viselkedett.

– A Disznós?

Beszélgetőpartnerem nevetett. – Igen, már emlékszem! Egyszer kinn hagyta a rakományát a German Village egyik utcájában parkolva, tudja milyen szűkek azok az utcák, mire egy rendőr bejött az ivóba szólni, hogy többen panaszkodnak a disznók miatt – sivalkodnak és büdösek. A rendőr feljelentést tett, és a Disznósnak szép kis bírságot kellett fizetnie.

Mikor megkérdeztem, hallott-e arról, hogy viszonyuk lett volna egymással, csak a vállát vonogatta.

– Nézze, ha nem akarom tudni a választ, akkor nem kérdezősködöm, én ilyen, vagyok.

Beszélgetőpartnerem elhallgatott, szórakozottan az italába bámult. Magam is csöndben maradtam, vártam.

– Sokat voltunk együtt egy ideig – szólalt meg újra. – Akkoriban, mikor félúton találkoztunk s együtt sétáltunk le az ivóba. Ő csak grapefruit levet rendelt, nem ivott alkoholt, én viszont ittam. Néha vacsorázni mentünk – persze csak egy pizzát ettünk vagy ilyesmit –, de Claudia előbb mindig megállt a pékségnél s egy hatalmas süteményt vett magának, akkorát még nem láttam egész életemben. Szerintem legalább egy láb széles lehetett a tésztája. Ilyenkor aztán a mennyben érezte magát. Majszolta a sütijét, beszélgettünk. Igazán szerettem őt. Istenem…

– Mit gondol, hogyan érezte magát Claudia akkoriban? Úgy értem, min ment keresztül?

– Borzalmas félelemben élt – válaszolta a nő.

– Beszéljen erről, kérem.

– Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam – mondta a fejét rázva. – Claudia akkor valami orvoshoz vagy pszichológushoz járt, az meg olyan mennyiségű nyugtatót adott neki, hogy én majdnem sírtam, mikor láttam, hogyan próbál felmenni egy lépcsőn szegény. Hallatlanul furcsa volt – igen, kifejezetten furcsa, mondtam is, hogy ne szedje azokat a gyógyszereket. Nem tudom, miket adtak neki, de borzalmas dolog volt. Úgy értem, megfosztották a saját énjétől. Egyszerűen elvették tőle önmagát.

– Claudia attól félt, hogy valaki megtámadja?

– Eleinte nem. De később már furcsán viselkedett.

– Emlékszik, mikor történt a változás?

Látszott, beszélgetőpartnerem két érzés között őrlődik: igazán szereti Claudiát, de fél beszélni.

– Egyebet nem tudok – fejezte be végül. Láttam a szemén, komolyan gondolja, véget akar vetni a beszélgetésnek.

– Nem tud vagy nem akar többet mondani? – kérdeztem.

Összerezzent.

– Rendben van – sóhajtottam fel. – Igazán. Van valami álneve, amit használhatnék az igazi helyett?

– Megígérte, hogy nem nevez meg!

– Mit szólna valami ilyesmihez: Madame X?

– Azért ennél jobbat is tudok – mondta, miközben felállt, indulásra készen. Szünetet tartott, majd hátrafordult. – Megmondom, mit csináljon. A könyvében utaljon rám úgy, hogy Ausztrália.

3

 

Amikor beszámoltam Claudiának erről a beszélgetésről Ausztráliával, nevetni kezdett. Kedves emlék volt ez. – Igen, azok a hatalmas sütik! Gigantikus méretűek voltak! Szerettem őket nagyon. Bárcsak most is lenne itt egy darab!

Olyan örömteli hangon mondta, szinte sajnáltam, hogy nem hoztam egyet!

– Ausztrália érzékeltette, mi történt magával akkoriban. Jó volna, ha találnék hasonló ismerősöket a múltjából.

– Hát, rajtam kívül sok emberrel kell beszélnie. Milyen kár, hogy Bobbyval nem lehet. Ha meg nem öli valaki, sokat mesélhetne arról, ami történt.

– Bobbyt nem ölte meg senki, Claudia.

– Dehogynem! Holtan találták 1981-ben, éppen Hálaadás napján a kereveten. Mondtam magának, valaki sztrychnint tett a heroinjába.

– És én el is hittem, míg el nem olvastam a boncolóorvos jelentését. Éppen maga volt az, aki elhozta hozzám, nem emlékszik? A toxikológus szakértő nem jelzett semmiféle idegen anyagot a vérben, csak alkoholt.

Claudia tagadóan rázta a fejét.

– Szerencsére velem voltak a jegyzeteim, köztük azok, amiket a boncolóorvos jelentéséből másoltam ki, és pár mondatot felolvastam belőle: – „Az áldozat haláláig láthatóan jó egészségnek örvendett. A testvére megemlíti, hogy az áldozat valaha heroinélvező volt, s lehetségesnek tartja, hogy ismét visszatért a kábítószer-élvezethez.”

Claudia halkan kacarászott. – Lehetséges? Istenem, Bobby teljesen addiktív volt. Mégis azt hiszem, valaki beletett egy kis sztrychnint a heroinjába.

– A boncolóorvos jelentése megemlíti a kábítószer használatát, de mint Novatney kórtörténeti múltjának részét, és a halál okaként szívgörcsöt állapít meg, mely következménye lehetett a hosszan tartó, intravénás kábítószer-adagolásnak.

– Tudja… – megfricskázta a csuklóját, ezzel is mutatva, mit gondol a boncolóorvos jelentéséről.

– Azért annak örülök, hogy legalább a testvérével és az anyjával beszélhettem – mondtam. – Ha Bobbyról nem tudtam volna meg valamivel többet, akkor a történet bizony nagyon hézagos maradna.

Ezzel egyetértett.

– Legalább Deno Politisszal beszélhetnék azokról az időkről. Van valami ötlete, merre járhat?

Erre viszont idegesen rázta meg a fejét. – Nincs, Dan. És Deno sosem állna szóba magával. Deno gyűlöl engem. És nagyon, nagyon veszélyes ember. Tartsa magát távol tőle.

– Nos, majd meglátjuk – válaszoltam, s nem köteleztem el magam ebben a kérdésben. Első évi közös munkálkodásunk végéhez közeledve, Claudia egyre többször próbált távol tartani olyan területektől, amiket valamiért nem kívánt bolygatni.

Jó hangulata, amibe a sütire emlékezve ringatta magát, hamarosan elszállt, amikor Bobby került szóba. Úgy döntöttem, visszatérek azokhoz a pontokhoz, amiket olyan sokáig elhárított magától.

– Legelőbb is azokra a kérdésekre szeretném tudni a választ, Claudia, amiket már ezelőtt is feltettem, de feleletet nem kaptam rájuk.

Máris láttam rajta, hogy begubódzik.

– Honnan tudta, hogy Mickey kirohant a garázsból és a hóban lőtték le? – Vagy századszor kérdeztem ugyanezt. – Honnan tudott a padlón heverő mogyorószemekről és a hófúvóról a garázsban?

– Nem emlékszem! – makacskodott. – Miért kérdezi folyton ugyanazt?

– Mert ha nem kapunk választ arra, honnan tudott minderről, mit csinált azon az éjszakán és miért… akkor tulajdonképpen semmit sem tudunk.

– Igazán próbálok segíteni.

– Induljunk ki abból, amit tudunk – mondtam. – Az volt az alibije, hogy Gingerrel és a Disznóssal együtt reggelizett.

– Igen! – vágta rá Claudia, s úgy felragyogott az arca, mintha valami újat fedeztünk volna fel. – Tehát, semmiképp sem lehettem a McCann-házban.

– És ott volt?

Megint csak a fejét rázta. – Őszintén szólva nem emlékszem.

– Ezt nehéz elfogadnom, Claudia.

Fintorgott. – Maga nem bízik bennem.

– Már hogyne bíznék!

– Akkor miért megy folyton az az átkozott magnetofon?

– Már a legelején megmondtam, így tudok csak jegyzetelni, és fontos, hogy minden pontosan meglegyen. Nincs módom örökösen visszamenni, ellenőrizni minden részletet, és ha írásos jegyzeteket készítek csak…

– Hazudik!

– Nagyon rossz…

– Nem hiszek magának!

– …jegyzetelő vagyok.

– Maga csak használ engem! Manipulál!

Hátradőltem a székben s nagyot sóhajtottam.

– Rendben van – mondtam és kikapcsoltam a magnót. – Egy ideig most magnó nélkül dolgozom, de amikor valami fontos részlethez érünk, azt mindenképpen felveszem. Bizonyítanunk kell majd, amit leírok.

Claudia is lecsillapodott, ajkán diadalmas kis mosoly játszott.

– Ha nem tudja felidézni a gyilkosság éjszakáját – kezdtem újra –, akkor beszélgessünk az előtte levő reggelről. Menjünk vissza képzeletben öt évet, ahhoz a bizonyos szombat reggelhez, 1978. február 11-éhez. Éjszaka maga dolgozott. Gondolkozzék! Hunyja le a szemét, s röpítse magát vissza az időben.

– Jól van – mondta, s becsukta a szemét. – Gondolkozom.

Közben nézegettem ezt a gyönyörű arcot: a sima bőrt, a telt, érzéki ajkat – a rúzs alatt valami sebhely halvány vonala látszott, hosszú, sötét haja a legújabb divat szerint fésülve – vagyis fésületlennek hatva, szabadon omlott le. Vigyázz, intettem magamat, maradj szigorúan a munkánál!

– Mondja el, mi történt azon a napon.

Megint a fejét rázta. – így nem tudom elmondani. Kérdezzen!

– Jó, legyen – mondtam sóhajtva. – Tehát, ott reggelizik Gingerrel és a Disznóssal. Miről beszélgetnek?

– Azt mondom nekik, hogy Mickeyt meg fogják ölni.

– És honnan tudja?

Claudia vállat vont. – Csak úgy. Valaha tanulmányoztam az okkult tudományokat.

– Ez még nem magyarázza meg, miért képes megjósolni a gyilkosságokat.

– Óh, látom, maga nem hívő lélek – vágott vissza megvetően, s megint nekem kellett védekeznem.

– Oké, bizonyítsa be! Mutassa meg!

– Ugyan miért? – nézett rám gyanakodva. – Miért akarja tudni?

Most már olyan mérges voltam, hogy dühömben sírni tudtam volna; amikor Claudia meglátta rajtam, mennyire zaklatott vagyok, bocsánatot kért.

– Igazán nem akarom idegesíteni, Dan. Higgye el! Egyszerűen csak úgy hiszem, rajtam kívül is beszélnie kellene másokkal.

– Jóisten, Claudia, már eddig több mint negyven emberrel beszéltem. És másik tizenöttel vagy hússzal telefonon próbáltam érintkezésbe lépni, ezeket vagy nem tudtam elérni, vagy igyekeztek elkerülni, hogy találkozzanak velem. Sok ember fél magától, Claudia.

Nagy szeme még nagyobbra tágult, s ártatlanul bámult rám. – Igazán nem értem, miért. Én nem tehetek róla.

– Nos, ha eszébe jut valaki, akivel még nem próbálkoztam, akkor szívesen megteszem.

Egy kézmozdulattal hátrasöpörte hosszú, fekete haját. – Miért nem beszél például az Eldorado Klub menedzserével, Keith Walkerral? Ő azonosította a holttesteket. Jól ismerte Mickey McCannt.

– Nem találom sehol.

– Ha nagyon akarja, megtalálja.

– Claudia, író vagyok, nem magándetektív.

– No és Mary Slatzer? Előttem ő volt az egyik fő gyanúsított. Miért nem beszél vele?

– Próbáltam már hívni – mondtam. – Hetekig próbálkoztam, de nem válaszolt a hívásokra.

– Csak próbálkozzék tovább, Dan – biztatott Claudia. – Ez fontos lehet. Senki nem ismerte úgy McCannt, mint ő. Együtt éltek. Mary vezette a bárt. Ha valaki ki tudja egészíteni a lyukakat annak a bizonyos éjszakának a történetén, akkor Mary Slatzer biztosan.

Persze igaza volt. Ha nem vagyok képes áttörni a falat, amit Claudia épített fel bizonyos emlékeket feledendő, akkor valami más módon kell közelítenem a dologhoz.

4

 

Újabb hét telt el – közben több emberrel is beszélgettem –, mire rábukkantam Mary Slatzerre. Mikor végre telefonon megtaláltam, 1983 augusztusának közepén, elmondtam, milyen ügyben járok és megkérdeztem, hajlandó-e Mickey McCannről beszélni.

– Minek? – kérdezte.

– A sajtó és a rendőrség elég visszatetsző képet festett róla – magyaráztam. – Szeretném megtudni, mi történt valójában azon az éjszakán. Olyan embertől szeretnék róla hallani, aki tényleg jól ismerte.

– Igen – egyezett bele Mary. – Erre hajlandó vagyok.

Azt javasolta, találkozzunk a következő csütörtökön egy vendéglő előtt, délután ötkor, Columbus belvárosában. Úgy megörültem a sikernek, még a kezem is remegett, mikor leírtam a dátumot.

Augusztus 25-én a beszélgetőpartner nem jött el a déli randevúnkra; utána fél négykor a columbusi rendőrség egyik tisztjével, Brikmannel volt megbeszélésem, és pontosan ötre odaértem a High Street-i vendéglő elé. Amint befelé indultam, a bejáratnál egy férfi tűnt fel: szemezni próbált velem. Hóna alatt nemrég megjelent könyvem egyik példányát tartotta, s amikor megelégedéssel nyugtázta, hogy azonos vagyok a borítón szereplő fotó eredetijével, bemutatkozott. Bob Slatzer vagyok, mondta, Mary apja. Mary telefonált, meggondolta magát, mégsem jön el a találkozóra. Ezért jött ő – két buszt is váltva a keleti városrészben fekvő otthonától idáig, hogy szóljon, nehogy a vendéglő előtt ácsorogjak órákon át.

Biztosan látszott rajtam, mennyire csalódott vagyok. Meghívtam, igyon meg velem egy sört, s hamarosan rájöttem, tulajdonképpen alig várja, hogy beszélhessen a majdnem hat évvel ezelőtti ügyről.

Robert Clinton Slatzer alacsony, vékony férfi volt, ötvenegy éves, keskeny szemű, rekedt hangú. A neve – Slatzer – valami távoli, holland ősapától származott, de a szülei már Írországból jöttek ide, mesélte. Öt fia volt, és Mary számított az öt lánya közül a legidősebbnek. A McCann-gyilkosságok idején a seriffnek dolgozott mint segédrendőr Franklin megyében, s maga is közreműködött a nyomozásban.

De a nyomozókat keserű hangon emlegette, csak úgy utalt rájuk mint „megyeiekre”, és fölemlítette, mennyire nem értették a dolgukat. Igen, a Lewingdon fivéreket elítélték, ismerte el, de ez csak egy része volt az egész dolognak.

– Sok megválaszolatlan kérdés maradt – jegyezte meg. – Maga csak az idejét pazarolja ezzel a könyvvel Claudia Yaskóról – erősködött. – Az a nő csak azt tudta, amit minden járókelő tudott. Ismerek olyanokat, akik nála jóval többet mesélhetnének.

– Ki volna az? – kérdeztem.

– A lányom, Mary például.

– Akarok is beszélni vele – válaszoltam.

– Hát, Mary sok mindenben hasonlít hozzám – mondta Slatzer. – Mindkettőnket felkavart, hogyan írtak az újságok Mickeyről. Pedig igazán remek fickó volt. És úgy írtak róla, hogy az ember azt hitte, ő a gyilkos, és nem ő az áldozat.

– Szeretnék többet megtudni róla.

– Mary mindent elmesélhetne – mondta s rám kacsintott. – Öt évig éltek együtt.

– Nem tudom, miért gondolta meg magát, miért nem jött, de fontos volna elmondani a történetet az ő nézőpontjából is. Ha Mickey tényleg rendes fickó volt, és maga azt állítja, hogy az volt, akkor ennek is napfényre kell derülnie.

Slatzer megnyugtatott, hamarosan összehoz a lányával egy kis beszélgetésre. Befejeztük a sörözést, és a kocsimon hazavittem.

 

Egy őszi délutánon – éppen Claudiával fejeztem be valami újabb, terméketlen beszélgetést – felhívtam Bob Slatzert egy előre megadott időpontban. Azt mondta, azonnal jöjjek el hozzá, mert valami ürüggyel odahívta Maryt, s ha váratlanul megjelenek, biztosan hajlandó lesz beszélni.

Megérkeztem a házhoz; Slatzer háttal állt nekem az ajtóban. Amikor kiszálltam az autómból, megfordult, s integetéssel jelezte, egyelőre ne mutatkozzam. Néhány perccel később aztán bevezetett a házba s bemutatott a lányának.

Mary Slatzer alacsony, kellemes külsejű, de kemény nő volt, rövidre vágott, melírozott szőke hajjal; nevetése keserűen hangzott, egész magatartása férfias keménységről árulkodott. Megvető pillantást küldött az apja felé, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Bob Slatzer azért bolondította ide, hogy velem találkozzék.

Nagyon furcsa családi viszony közepében találtam magam, s a helyzet kissé idegesített. Bűnös voltam abban, hogy Slatzer ilyen módon manipulálta a lányát, ugyanakkor azt mondtam Marynek, fontos, hogy az emberek megismerjék a történetet az ő oldaláról is; Mary jól ismerte Mickeyt, ha valaki, ő helyesbítheti a tévedéseket, amikkel a sajtó Mickey McCann emlékét illette.

Mary hátradőlt a kereveten, az apjára pillantott, aztán engem tanulmányozott néhány pillanatig, végül megkérdezte: – Mit akar tudni?

Szinte lélegzeni is alig mertem, míg elővettem és bekapcsoltam a magnetofont. – Hogyan ismerkedett meg Mickeyvel?

– Istenem, hogyan ismerkedtünk meg? A város nyugati részén jártunk az unokatestvéremmel, egyik éjjel betévedtünk a bárba, és az unokatestvérem mutatott be neki… Ő már akkor ismerte. Mickey kért, jöjjek be hozzá máskor is. Ez egy szilveszter éjszakán történt. De hat hónapig nem mentem vissza. Aztán egy vendéglőben összeakadtunk újra, s akkor kezdtem el nála dolgozni.

– Mi volt a munkája? – kérdeztem.

– Először táncosnő voltam… és, szóval attól az időtől együtt éltünk, sokféle munkát végeztem nála.

– Maga volt az üzletvezető?

– Amikor nagykorú lettem, huszonegy éves, akkor igen. Mickey alig tartózkodott benn. Segítettem a klub vezetésében, rám tartozott az új emberek szerződtetése vagy a régiek kirúgása.

– Milyen ember volt Mickey? – tettem fel a kérdést.

– Szerintem remek fickó volt. Az ingét odaadta bárkinek, ha kérte. Sok barátja volt… no és sokan tartoztak neki pénzzel. Mickey nem bízott a bankokban, mert egyszer az adóhivatal csaláson kapta. Négy évig próbaidőn volt felfüggesztett ítélettel.

– Elég csavarosan járt az agya – vetette közbe Mary apja. – Nem volt egészen tisztességes ember, he?

– Nem igaz! – vágott vissza a lányra. – Megfizette az árát! Tízezer dollárt kellett visszafizetnie. – Rám is dühös pillantást vetett, mintha egy halottat becsmérelnék. – Azt kérdezte, milyen ember volt… nos, velem nagyon rendesen viselkedett. Mindent megadott, amit csak akartam.

Megint az apja szólt közbe: – Ha azt mondom, viharos kapcsolat volt a tiétek, akkor helyesen jellemzem?

– Viharos? – tűnődött Mary.

– Időnként viharosnak mondható – makacskodott az apja.

– Időnként…

– Maga milyennek nevezné? – kérdeztem. – Nem szeretem mások szájába adni saját szavaimat.

A lány a fejét rázta. – Nem mondanám viharosnak. Több boldog napunk volt, mint boldogtalan.

Amikor megkérdeztem, miért nem éltek együtt később, azt felelte: – Hiszen együtt éltünk, vagyis, hol igen, hol nem… s ez így ment egészen a haláláig.

Nem tudtam leplezni, mennyire meglepődtem. –Úgy tudtam, szakítottak.

– Nem. Az az igazság, hogy tönkrementünk. Fél évre be kellett zárni a bárt, és Floridába készültünk együtt.

Mary elmesélte, hogy McCann egyszer megnősült, jóval azelőtt, hogy ők megismerkedtek, s volt egy lánya is, akit még sosem látott.

– A házasság gondolata felvetődött? – kérdeztem.

– Nem. Így sokkal egyszerűbb volt minden. Tudja, hetvenháromban állapotos lettem Mickeytől, de elment a gyerek. Nagyon bántotta. Szeretett volna gyereket, de nem jött össze soha.

– Maga továbbra is vele élt?

– Hol igen, hol nem.

– No és akkor hogyan állunk Christine Herdmannel? Mi volt az ő szerepe?

– Nem volt hol laknia. Mickey mindig rendesen viselkedett ilyen szempontból… sok embernek megengedte, hogy nála lakjék. Christine mindössze pár hónapja költözött be hozzá. Tulajdonképpen én hoztam össze őket. Christine vendégként jött be egyszer a bárba, s mondta, hogy munkát keres. Említettem magának, hogy én intéztem a felvételt és az elbocsátást. Tehát én vagyok az, aki felvettem Christine-t.

– Ezzel együtt – mondtam –, mégis furcsának tűnik. Csak úgy befogadni egy idegent a házba.

– Mickey mindig megtette. Nem egy táncosnő lakott nálunk egy ideig. Ő egyszerűen ilyen volt.

– Az újságok alapján azt a benyomást szereztem, hogy Christine Mickey szeretője lett.

– Nem – mondta Mary egyszerűen. – Nem hinném.

– Az az igazság, szerette a nőket – jegyezte meg az apa.

– Így van – bólintott Mary –, és elég ügyesen csinálta. Minden este benn volt ő is a bárban.

– Tehát maguk ketten végig úgy éltek együtt…

– Hol igen, hol nem.

~ Amikor a bűntény történt, akkor épp igen volt a helyzet maguknál, vagy nem?

– Aznap úgy volt, együtt megyünk haza, de az apám értem jött.

Nem tudtam leplezni meglepetésemet. – Ez aztán a szerencse!

– Talán… – Mary mindössze ennyit mondott. Most megint az apja szólt közbe, méghozzá olyan stílusban, mintha a lányát tanúként hallgatná ki a tárgyalóteremben. – Dolgoztál valamelyik bűnüldöző szervnek?

– Igen.

– Mialatt vele éltél?

– Igen.

– Mielőtt Mickey…?

Közbevágtam, s odafordultam Maryhez. – Kérem, beszéljen erről!

Mary azt mondta, együtt dolgozott bizonyos bűnüldöző szervekkel, hogy Christine Herdmant lekapcsolják, mert kábítószert árult a klubban.

– Együtt dolgoztál valakivel a seriff hivatalából? – szólt közbe megint az apja.

– Igen – bólintott Mary. – Veled!

– Hogyan kezdődött ez az egész? – firtattam. – Csak úgy egyszerűen, saját szavaival mondja el!

– Láttam, hogy Chris füvet árul a bárban… valami tablettákat.

– Mi volt az a minta, amit bevittél a Seriff Hivatalba? – kérdezte az apja.

Mary zavarban volt. – Arról azt mondták, semmi.

– Az egy másik alkalommal történt – ellenkezett az apja. – A PCP-re gondoltam.

– Ja… a PCP.

– Ha már a kábítószerekről beszélünk – szóltam közbe –, Mickeynek volt valami köze az árusításukhoz?

– Nem volt – mondta a lány. – Nem szerette a kábítószert. Ebben a kérdésben igen határozott álláspontja volt. Egyáltalán nem bírta a narkót.

– Kapcsolatban állt prostituáltakkal? – kérdeztem.

– Nem.

– Volt valami köze a szerencsejátékokhoz?

Mary meglepődött. – Szerencsejáték?

– Tartottak nála például pókerpartikat?

– Pókerezett a bárban zárás után. Én nem látok ebben semmi rosszat.

– Nem mondtam, hogy rossz – helyesbítettem –, nem ítélkezem. Nagy összegekben ment a játék rendszeresen?

– Nem.

– Na, ugyan, Mary! – kiáltott fel Slatzer. – Tudjuk, hogy időnként három-… vagy inkább négy- és ötezres tétekben ment a póker…

– De nem így volt!

– …közben te a bárban voltál!

– Nem igaz!

– Pedig ezt szavahihető tanúk állítják.

– Hazugság, apa. Mickey talán havonta egyszer kártyázott.

Slatzer csak nem nyugodott: – Végül minden zsaru azzal az érzéssel távozott, hogy valaki, méghozzá igen magas helyről pártfogolja.

– Ez hazugság! – vágott vissza Mary.

– Miféle rendőrök jártak a bárba? – kérdezte Slatzer.

– Sok rendőr jött be oda… szolgálat után.

– Mickey félt valakitől? – kérdeztem én.

Furcsán nézett rám. – Azelőtti pénteken, hogy megölték, azt kérdezte tőlem: – Gondolod, hogy van, aki annyira gyűlöl, hogy képes lenne megölni? Mire én azt feleltem, nincs. Ami persze… hiszen tudja, nem gondoltam akkor semmire.

– Hogyan jutott eszébe ilyet kérdezni? – firtattam. Mary azt mondta, hogy a gyilkosság előtt egy-két héttel, amikor Mickeyvel hazaértek a házhoz, a hátsó verandán láttak néhány embert mozogni, de amint ők feltűntek, ezek az alakok elmenekültek. Ettől a naptól kezdve, egészen a haláláig, Mickey mindenkire gyanakodott és magánál tartott egy .38-as kaliberű pisztolyt.

Most megint az apja szólt közbe, megkérdezte, elmentek-e vacsorázni Mickeyvel azon a bizonyos végzetes estén. Igen, válaszolta a lány, a White Castle-be mentek hamburgert enni. Ezek után Slatzer azt firtatta, vajon Mary tudta-e, mennyi pénz volt Mickeynél a gyilkosság éjszakáján.

– Húsz-harmincezer dollár – felelte Mary. – Lehet, hogy több.

Aznap éjjel nem segített megszámolni a pénzt, de bejött valaki és kifizetett hatezret, amivel tartozott Mickeynek. McCann – ez volt a szokása –, ott helyben, a bárban megszámolta a pénzt.

Mit érzett, amikor meghallotta a gyilkosságok hírét, kérdeztem a lánytól. Majdnem elájultam, válaszolta. Már lefeküdt, amikor egy barátja telefonált, s beszámolt a történtekről. Miután kicsit magához tért, rögtön felhívta a seriffet, biztosra vette, beszélni akarnak majd vele.

– A rendőrök egyenesen a lakásomra jöttek azon a hétfő éjszakán – emlékezett vissza.

Kicsit megzavarodva vettem elő a naptáromat, tudtam, hogy valami nem egyezik. – Tisztázzuk az időpontot – javasoltam.

– Menjünk csak vissza, és tisztázzuk a pénzt – erősködött az apa.

Mary felkapta a fejét: – Mi az, apa?! Te írod talán ezt a könyvet?

A férfi felnevetett s felém bólintott a fejével: – Ezt a vizsgálatot ugyanis én vezettem.

– És mi köze ennek bármihez? – csapott le rá Mary.

Hogy összekapjanak, az aztán most végképp nem hiányzott. – Az apja csak segítségemre van, ha valamit kifelejtek – mondtam. – És nem vallatom, csak…

– Tudom, de az apám miatt úgy érzem, mintha valami tárgyaláson lennék!

– Ilyen a stílusom – vetette oda Slatzer.

A feszültséget oldandó, a naptárnál kerestem menedéket. – A testeket hétfőn, február tizenharmadikán fedezték fel. Volt alibije a gyilkosság napjára?

– Igen, volt – kuncogott Mary az apjára bökve. – Vele voltam.

Robert Slatzer megerősítette, a bűntény előtti három napon elment autóval a lányáért. Volt ugyan valaki, aki hazavitte Maryt a klubból, de a kocsijával hirtelen valami baja akadt, s az időjárás is nagyon rossz volt.

– Azon a hétfőn nem mentem dolgozni – mondta Mary… – Másnap, vagyis kedd délután telefonáltam be a seriff irodájába. A seriff emberei jöttek értem a fivérem házához, ott laktam éppen. Bevittek a városba, megkérdezték, én tettem-e? Vagy tudom-e, ki tette? Aztán azt akarták tudni, Mickey buzi volt-e… de nem volt az. Meg hogy én hol jártam aznap?

Bob Slatzer előrehajolt s ujjával vádlón a lányára mutatott.

– Soha senki nem tudta, miért hagytad ott Mickeyt. Miért költöztél ki a házából? Miért?

Mary kényelmetlenül feszengett. – Miért költöztem el Mickeytől?

– Sosem mondtad el senkinek, miért – erőltette az apja. – Kidobott? Vagy önként jöttél el?

– Önként jöttem el.

– Miért?

Megint azon mérgelődött, hogy az egész olyan már, mint egy vallatás. Aztán egyenesen az apjára pillantott: – Azért jöttem el… mert… mert valaki mással jártam abban az időben.

– Tudott róla?

– Igen.

– És izgatta? – kérdezte Slatzer.

– Persze.

– És ő is mással járt közben?

– Akkor, igen.

– Kivel járt?

– Hát… az utcán csak Sunshine-nak emlegették. Kentuckyból jött. Körülbelül hat hónapig élt Mickeyvel, terhes lett tőle, de elvetette a gyereket. Mickey nagyon dühös volt, és akkor a nő elment. Én meg visszaköltöztem hozzá.

– Nem bírtad Sunshine-t – dobta be az apja.

– Nem, tényleg nem.

– Ami azt illeti, egyik nőjét sem bírtad.

– Nem. Nem állok oda hazudozni. Christine-t sem szerettem, de azért senkit nem kívánok halva látni.

– És mi volt azzal a történettel, amit meséltem… vagyis, amit hallottál, hogy…

– Annyi sztorit meséltél, apa…

– A legfontosabbat! Mindenki azt mondta: Mary sosem mondott el mindent, amit tudott. Van még valami, amit tudsz, de nem mondtál el?

– Nincsen. – Mary most már igazán úgy viselkedett, mint egy ellenséges tanú. – Amit tudtam, elmondtam. Mit kellene még tudnom?

– Hát, ezt kérdezik mások is – vágta rá az apja. – És ezt kérdezem én is.

A lány hangja elhalkult. – Mindent elmondtam, amit tudtam.

– Mondták a columbusi rendőrök, vagyis a munkatársaim, hogy „Mary, ha visszatartod az információt, börtönbe jutsz”?

– Igen, mondták. Még az ellopott tévékészüléket is emlegették.

– Miről van szó? – kérdeztem.

A lány szembefordult velem, két tenyerét kitárva mondta: – Közölték, ha nem mondok el mindent, bevádolnak, s mehetek a vádbíróság elé.

– De miért?

Mary nevetett. – Nem tudom… Kérdezze az apámat. Ő szervezte az egészet.

– Minden tényt, a teljes igazságot akartuk tudni – mondta Slatzer. – Végül is, gyilkossági ügyben nyomoztunk.

– Bocsásson meg, Bob – szóltam közbe –, de most Mary véleményét szeretném hallani a McCann-ügy igazi okáról. Maga mit gondol, Mary?

Látszott, egészen megkönnyebbült, hogy félbeszakítottam az apja faggatózását. – Pénz volt az oka.

– Vagyis úgy érzi, egyszerű rablás? Olvasta az újságokban: profikra valló emberölés, szervezett alvilág, szerelmi háromszög…

Mary vadul rázta a fejét. – Megvolt az a rossz szokása, hogy kérkedett a pénzével. És ami még rosszabb, megmondta mindenkinek, hol lakik. Én figyelmeztettem, ne tegye.

– Ez elég naiv viselkedésnek tűnik – állapítottam meg. – De ettől eltekintve, nem hiszem, hogy buta lett volna. Mivel magyarázza mégis?

– Ez olyan lelki dolog volt nála – mondta Slatzer.

– Mickey szegénységben nőtt fel, sosem volt semmije, s ha valaki rosszat mondott rá, csak előkapta a pénzét és leszámolta előttük. Mintha ezzel azt mondta volna: – Na, lássuk, ki mit tud!

– Csak az volt ebben a furcsa – szólt közbe Mary –, hogy mindig nagyon óvatosak voltunk, amikor hazamentünk. Mielőtt bementünk a házba, mindig ellenőriztük azokat a dolgokat, amik nem tűntek biztonságosnak. Megnéztük, az ajtók, ablakok zárva vannak-e. Nem tudom elképzelni, hogy Mickey behajt a garázsba, s nem veszi észre a hátsó ajtót vagy valami más gyanúsat.

– Vagyis, úgy értsem, mielőtt Mickey bement a házba, mindig ellenőrizte az oldalsó ajtót?

– Nem. Az első, aki belépett oda, az mindig én voltam.

Alig tudtam visszatartani a nevetésemet. Mary szégyenlősen elmosolyodott.

– Igen, mindig én voltam benn az első. Talán csak azért, mert én ültem a vezető melletti ülésen, de ő amúgy is ilyen volt. Óvatos. Ezért nem bírom megérteni.

– Van még egy ironikus mozzanat – tette hozzá az apja. – Mickey az ablakaira egy biztonsági rendszer vignettáját ragasztotta fel, de sosem kapcsoltatta be ezt a biztonsági rendszert, nem költött erre pénzt.

– Voltak fényszórós lámpái a ház körül – mondta Mary, de sokat az sem változtatott. Mamma McCann beengedett akárkit.

Megkérdeztem, hallott-e részletes leírást arról, hogyan nézett ki a tetthely, mire azt válaszolta, Keith Walker, a klub menedzsere – ő telefonált rögtön a seriff irodába – mesélte, hogy a termosztát a legnagyobbra volt állítva, a meleg iszonyatos volt, vagy száz fok. Keith később a helyszínen járt, ő azonosította a holttesteket.

– Nagyon szívére vette Mickey halálát – tette hozzá Mary. – Panaszkodott, hogy lidércnyomásos álmok gyötrik, a haja teljesen megszürkült.

– Tehát Keith ismerte a holttestek elhelyezkedését – közölte Slatzer –, tudta, hogyan lőtték le őket, meg minden ilyesmit. – Rám nézett, majd megvonta a vállát. – Ha nem tudná, az utca embere többet tudott minderről, mint a gyilkosok vagy a rendőrség. Hinné-e, hogy a seriff nyomozói egy csomó gyanúsítottat kihallgattak?

– Nem – szólalt meg Mary, és valahová a távolba révedt a pillantása. – Azt hiszem, én voltam a fő gondjuk.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert azt hitték, én tettem.

– Maga mit szólt ehhez?

– Szerintem pocsékul bántak velem. Még sosem kezeltek így. Azt gondolom, nem volt szép tőlük, hogy aznap, amikor Mickey hulláját megtalálták, bezártak egy szobába a Shamrock Bárban, és vallattak. Howard Champ hazugnak nevezett, azt kiabálta, hogy nem mondtam el nekik mindent.

– És arról mit gondolt – kérdeztem –, mikor azt olvasta a lapokban, hogy vagy a szervezett alvilág művelte, vagy hivatásos gyilkosok?

– Azt, hogy ez egy baromság – vágott vissza rögtön. – Tudja, a rendőrökkel átnéztük Mickey noteszát.

Ezt nem tudtam. – Milyen noteszt?

– Mickey listát vezetett azokról, akik pénzzel tartoztak neki, vagy akikkel valami baja volt. Hétszázötven név.

– Hétszázötven? – visszhangoztam.

– A legtöbb közülük valaha nála dolgozott. Sokan jártak a házban, jöttek vacsorázni.

Nem tudtam leplezni a meglepetésemet. – Meghívta az alkalmazottakat magához?

– Igen, vacsorára vagy reggelire.

– Igencsak kedves fiú lehetett, legalábbis úgy hangzik.

– Egy bizonyos fokig az volt – hagyta rám Mary. –Ha kedvelt valakit, mindent megtett érte.

Bob Slatzer közbeszólt: Nem volt ő olyan rossz ember, mint amilyennek az újságok lefestették. Igazán nem ilyennek ismertem.

– Hát, sokan nem értenének magával egyet – mondtam. – Az újságcikkekből, meg amit másoktól hallottam, nekem az volt az érzésem, szörnyeteg.

– Nem, igazán nem volt az – mondott ellent Mary. – Borzalmas halált halt. Kis ember volt, de kemény, és ha bármi lehetősége lett volna, hogy kijusson a garázsból, akkor megpróbálja. Egyszer, sok évvel ezelőtt térden lőtték, akkor is ment tovább.

Megkérdeztem, voltak-e Mickeynek speciális helyei a házban, ahová pénzt dugott.

– Igen, például a nagy bársonykép mögé, ami a hálóban lógott a komód fölött. Egyszerűen benyomta csak a kép háta mögé. És ráadásul feledékeny volt. Eldugott itt is, ott is valamit, és megfeledkezett róla. Például a kocsi hátsó ülésénél a szőnyeg alá vagy a csomagtartóba is tett.

Bob Slatzert láthatóan idegesíteni kezdte, hogy a beszélgetés ebben az irányban folytatódik. – Térjünk vissza a kábítószerekhez – javasolta. – Mert azt hiszem, a lényeget kifelejtettük. Még mielőtt beszéltél Christine Herdmannel…

– Igen – Mary a homlokát ráncolta, próbálta kitalálni, hová akar kilyukadni az apja.

– Most úgy teszek, mintha ügyvéd volnék, vagy valaki, aki a vizsgálatot vezeti: emlékszel arra a fickóra, aki túladagolta kábítószerrel azt a tizenhat éves gyereket? Arra, amelyiktől elhoztad a kábítószer-adagoló felszerelést, amit aztán a seriff irodának adtunk át?

– Igen…

– Ez volt az az ügy, amikor a serifftől engedélyt kértem, hogy a városiakkal is együtt dolgozhassak.

– És mi van ezekkel? – kérdezte a lány.

– Na, az a fickó nagymenő kábítószer-kereskedő volt, mindenfelé utazgatott az országban. Erről beszélj!

Mary kicsit megzavarodva rázta a fejét: – Mit mondjak? Nem volt az nagy ügy. Csak valami cukor vagy liszt…

– Az máskor történt. Elkapták vagy nem?

– Apa, nem tudom.

Slatzer végül feladta, hogy rávezesse a tanút arra, amit hallani akar, inkább hozzám fordult: – Az történt, hogy a fickó túladagolt egy tizenhat éves gyereket, és elkapták. Államról államra utazott, úgy szedte föl a szajrét.

– De mi a kapcsolata McCann-nel?

– Bejött a bárba – válaszolta Slatzer.

– És van ennek köze valamihez? – csapott le rá Mary.

Mire Slatzer gúnyosan megjegyezte, hogy igen, méghozzá Christine kábítószer-üzelmeihez van köze.

– Óóóóh… – Mary most már értette, miről van szó. – Mickey sosem kábítózott. Nem tartotta szükségesnek.

– De amit nem tudtak – mondta az apja –, amit Mickey sem tudott, mert kihajította volna Maryt a bárból, hogy a lányom a kábítószer-üldözési csoport beépített embere volt.

– Óhhhh… nem… tényleg nem – nyögött föl Mary, egyetértve az apjával. – Mickey erről nem tudott.

– Senki sem tudta, csak akiknek dolgozott.

– Maga közeli viszonyban volt Mickeyvel, ráadásul törődött is vele – mondtam. – Mégis mint titkos ügynök működött a saját házában, s nem szólt neki róla. Hogyan lehetséges ez?

– Nem volt ebben semmi rossz – válaszolta Mary –, mert úgy gondoltam, az a rossz, hogy egyesek ilyet csinálnak… vagyis Christine meg az a pasas. Én szigorúan betartom a törvényt.

– Christine kábítószerrel kereskedett Mickeyhél? – kérdeztem.

– Igen – bólintott Mary –, és Mickey nem tudott róla.

– De hát miért, nem szólt neki? – csodálkoztam. – Miért nem mondta: Mickey, rúgd ki ezt a nőt! Kábítószerrel üzletel.

– Nem is tudom – kacagott idegesen Mary. – Gondolom, azt akartam, hogy elcsípjék.

– Marynek mindig jó volt a kapcsolata a rendőrökkel – szólt közbe az apja. – Annyi rendőrtiszt szeretője volt, amennyi barátnője Mickeynek.

– Igaz, pár tiszttel tényleg randevúzgattam.

– Valamiért nagyon szereti a rendőröket.

– Nem, azért szeretni nem szeretem őket.

– A férfiak közül ezen a földön több rendőrrel jártál, mint az összes többi másfélével együttvéve.

– Hát, az biztos – hagyta rá a lánya.

– Így van ez – mondta Slatzer. – Ha a hegyen vagy a város déli részén a kapitányságon megkérdezett két rendőrt, ismerik-e Maryt, az egyik igennel válaszolt. Mindig közeli viszonyban volt velük. Talán miattam, de mindig ismert egy csomó rendőrt.

Mary pofát vágott az apjára, de nem szólt egy szót sem.

– Az Eldoradóban táncosnők is dolgoztak? – kérdeztem. – Bártáncosnők?

– Igen.

– Felöltözve, vagy topless, vagy…

Ebben a pillanatban Maryből kitört a nevetés, és kicsit elvörösödött. – Ezért kaptak el minket… a topless táncért.

– Csak topless volt az, vagy bugyi sem volt magukon? – kérdeztem.

– Hát… – kuncogott, aztán vállat vont.

Az apja kinyújtott ujjal bökött felé. – Pontosan az. – Nevetett. – Nyilvános helyen szemérmetlen viselkedés.

A lányra pillantottam. – Tehát meztelenül táncolt a bárban?

– Persze. És szerintem ebben nincsen semmi rossz.

– Nem mondtam, hogy van.

– Hamarosan legalizálják.

– Már legális – mondta az apja.

– Nem, arról beszélek, hogy meztelen tánc és alkohol árusítás együtt. – Mary dühös lett. – Egyszer ez a mucsai város is legalizálja majd. – Összeszorította a száját, összeráncolt homlokkal nézett az apjára, aztán megint felém fordult a figyelme. – Akar még tudni valamit?

Slatzer ismét átvette a szót. Az egyik dolog, ami nagyon aggasztotta, mesélte, az volt, hogy a Seriff Hivatal emberei nem pecsételték le a bárt, miután a holttesteket megtalálták. – Sok pénz lehetett ott, amit sosem fedeztek föl. Mégis, az ember azt hinné, lepecsételnek egy helyet, amikor a gyilkosság bizonyítékait keresik. Mikor megtalálták Mickey hulláját, persze becsukták a bárt, de sosem pecsételték le, az emberek ki-be járhattak szabadon.

Megkérdeztem Maryt, tudott-e róla, hová rejtette Mickey a bárhelyiségben a pénzt.

– Az egyik hátsó szobába, aztán az alagsorban a kazán fölött volt egy dugihelye, meg a söröshűtőben. Ami pénzt magánál hordott, azt az ágyba is magával vitte. A párnája alá tette mind a százdolláros bankókat, negyven-ötvenezer dollárt is egyszerre. Sosem vitte bankba a pénzét. Nem bízott a bankokban. De nagyobb összeget gyömöszölt bele egy zokniba is, és aztán a zoknit abba a harisnyába gyűrte, amit éppen viselt. Állandóan több ezer dollárt hordott a testén.

Ez megegyezett azzal a leírással, amit a detektívek adtak: McCann jobb lábán bokáig le volt húzva a térdzokni.

– Mondd el azt is, hogy duplán blokkoltatok? –vetette föl Slatzer.

– A lányok piáját sosem ütöttük be a gépbe – magyarázta Mary. – Azokat külön feljegyeztük. És hétről hétre újracsináltuk a pénztárgép szalagját. Mickey bemondta az összegeket, én pedig begépeltem.

– Szóval kicsit csalt – szögeztem le. – És erről maga is tudott.

Mary a vállát vonogatta.

Ő aztán nem csinált semmi szabálytalan dolgot, mondta. Mindig betartotta a törvényt, sőt a seriff nyomozóival is együttműködött, közösen nézték át a listát azokról az emberekről, akik esetleg bosszút forraltak Mickey ellen.

– Mint például Dee Grumman – dobta be Slatzer.

– Beszéljen, kérem, Dee Grummanről.

– Nálam dolgozott – mondta Mary. – Próbálta bemesélni, hogy valaki kelepcébe csalta és megerőszakolta. Ugyan, hazugság! Mindenféle palikat felszedett ő a bárban. Úgy értem, nem pénzért. Csak úgy, felcsípte őket. Mikor kilépett, rossz emléket hagyott maga után. Tartozott Mickeynek háromszáz dollárral, úgyhogy elmentünk hozzájuk érte.

– Maga is Mickeyvel ment? – kérdeztem.

– Mickeyvel. Igen. És Mickey kérte a pénzt. De Gary Lewingdon, aki abban az időben vele élt, azt mondta Mickeynek, ha nem takarodik, megöli. Így aztán elmentünk.

– Mickey komolyan vette a fenyegetést?

– Áh, mások is folyton fenyegették.

– És maga komolyan vette?

– Nem.

Mary elhallgatott.

A hagyatékbíróság által elfogadott végrendelet szerint Mickey minden vagyonát egy Thelma Hoffman nevű nőre hagyta. Megkérdeztem Maryt, mi erről a véleménye.

– Régebben a barátnője volt – válaszolta. – Mickey azt mesélte, hogy van egy második végrendelete is, egy későbbi, amiben anyagilag gondoskodik a jövőmről, de azt a végrendeletet sosem találták meg.

– Magára mit hagyott?

– Semmit. De ez engem nem érdekel. Míg élt, boldog voltam vele. És ez nekem elég. Sokkal nehezebb azt tudomásul venni, hogy nincs többé.

5

 

Bill Steckman nyomozóőrmester, amikor telefonáltam neki egy második beszélgetést kérve, és elmondtam, hogy még most is Claudia és a .22-kaliberes gyilkosságok ügye foglalkoztat, rögtön azt mondta: – Jó kis cirkuszt vásárolt be magának.

És teljesen igaza volt. Pontosan ezt művelte immár tizenöt hónapja. A könyv első részét írva, három hónappal ezelőtt egyszer már beszélgettem Steckmannel, miután a főnökei hozzájárultak a találkozáshoz. A központi kapitányságon történt a dolog, nem a régi hivatali szobájában, mivel már nem a gyilkossági csoportnál teljesített szolgálatot. Áthelyezték az erkölcsrendészetre.

A második beszélgetésre mostani főhadiszállásán, egy barakképületben került sor, a város külső részén. Éjfél után is szolgálatban volt még. Eltévedtem, telefonálnom kellett neki, mire elém jött, bekalauzolt.

Tulajdonképpen a Delaine Lewingdonról folytatott beszélgetésünkre akartam visszatérni; szerettem volna megtudni, hogyan úszott meg mindent ez az asszony, de úgy gondoltam, lassan vezetem fel a témát. Először néhány egyéb vonatkozásáról beszélgettünk az ügynek, aztán – majd egy órája már a részleteket elemeztük –, azt mondtam: – Ez a gyilkosságsorozat igen sok időt követelt magától.

– Napi tizennyolc órát dolgoztam, de a nap huszonnégy órájában benne éltem.

– Milyen hatással volt ez magára?

– Hát, megmutatta, milyen az igazán intenzív életvédelmi-nyomozói munka – válaszolta. – De azt nem vettem akkor észre, mennyire kihatott az emberi kapcsolataimra is, a munkahelyemen meg azon kívül… elszívta az erőt a családi életemből, a társasági életemből. Eszembe sem jutott, hogy szinte már semmi időm nem maradt a feleségemre és a gyermekeimre.

Miután a Lewingdon fivéreket elítélték, Steckman elvált az első feleségétől és azóta újra megnősült. A felesége szintén a rendőrség kötelékében dolgozik, mesélte, ez megkönnyíti a dolgokat. Éreztem, nem kíván erről többet mondani, ezért témát változtattam.

– Milyen ember Deno Politis? – kérdeztem.

Tagadóan rázta a fejét, mintegy figyelmeztetett.

– Deno nehéz fiú. Acélkemény. Még annál is elszántabb, mint a McCann-ügy idején volt. Akkor legalább a vallatással lehetett kordában tartani – talán még pár más dologgal –, de most már sokkal kevésbé szóra bírható.

Megkérdeztem, tudja-e hol tartózkodik. Mikor azt felelte, fogalma sincs, láttam, hogy elmosolyodik. A megkönnyebbülés, amit tagadó válaszát hallva éreztem, nyilván kiült az arcomra.

Még vagy egy órát beszélgettünk, visszapörgetve a Lewingdon fivérek letartóztatásához vezető eseményeket; azután megkérdeztem, hogyan vélekedik Howard Champ megjegyzéséről, mely szerint a letartóztatás nem is a columbusi rendőrség ragyogó munkájának volt köszönhető, hanem egyszerűen a szerencsés véletlennek.

– Így igaz – bólintott rá Steckman. – Azt azért nem állítom, hogy sosem oldottuk volna meg az ügyet, mert Delaine Lewingdon, az egyetlen ember, aki pontosan tudta, miről van szó, és tulajdonképpen el akarta mesélni az igazságot, előbb-utóbb megjelent volna nálunk vagy a megyeieknél, vagy valaki másnál. De ha ezt a lehetőséget most félretesszük, amennyiben Gary Lewingdon nem olyan mohó, hogy elveszi és használja is rögtön Annick hitelkártyáit, akkor talán még most is kinn sétál valahol a csőre töltött .22-esével.

– És ez az, ami nem hagy nyugodni – jegyeztem meg. – Hogyan történhetett? Az a két fickó nem tűnt nagyon értelmesnek. A gyilkosságok is olyan „rendetlenül” voltak végrehajtva. Miért nem kapták el őket hamarabb?

Steckman a szemembe nézett s megrázta a fejét. – Beszélgessen egy kicsit Delaine Lewingdonnal, majd megváltozik a kép. Mert aki fölöttük állt, aki megmondta nekik, mit csináljanak, az volt a legravaszabb a három ember közül: Delaine. Csavaros észjárásából neki doktorátusa lehetne. Thaddeus ugyan eszesebb volt, mint Gary, legalább abban, hogy nem hagyott semmit elvinni a tetthelyről, ami nyomravezető lett volna.

– Delaine-t persze idegesítette ez a hitelkártyaügy, hiszen pontosan tudta, honnan vette Gary a hitelkártyát… Kétsége nem maradt, hogy őt is vád alá helyezik, minimum bűnpártolásért… Talán egy órája kérdezgettük, mikor közvetett módon értésemre adta, hogy körülbelül egy éve ügyvédhez jár. És ez az ügyvéd pontosan tudja, kik követik el a .22-kaliberes gyilkosságokat. De Delaine-ből semmit sem tudtam kihúzni, amivel az ügyvédet is beleártotta volna a dologba. Annyira azért mindenesetre benne volt, hogy ő mondta meg Delaine-nek, mit adjon elő a rendőrségen. Ha valaha is elkapnak, tessék, ezt mondd! Tessék, ezt követeld! És akkor teljesül minden, amit kérsz, még mielőtt a rendőrök is kapnának tőled valamit. Delaine ezt nagyon jól tudta. Olyan jól csinálta, mintha gyakorolta volna.

– Hogy hívták ezt az ügyvédet?

– Delaine nem árulta el, csak azután, miután garantáltam a büntetlenségét. Persze, már akkor is tudtam, hogy nincs felhatalmazása vádalkut kötni, de olyan fontos volt, hogy megtudjuk, kik állnak a gyilkosságok mögött, hogy inkább kockára tettem az állásomat, a beosztásomat, még a szakmai jó híremet is. Ha később egy ügyész ezért haragudni fog, határoztam el, akkor majd alávetem magam a kellemetlen kivizsgálásoknak. Tudtam, hogy ezzel besétálok a… szóval, hogy elevenen felfalnak érte. Meg is próbálták, de nem sikerült. És a mai napig sem tudtak többet rábizonyítani Delaine Lewingdonra, mint mi tudtunk azon a napon, mikor bejött ide az őrszobára…

Ismét azt kérdeztem: – Emlékszik Delaine ügyvédjének a nevére?

– Igen, de nem adom ki ezt a nevet.

– Azt hiszem, tudom, ki lehetett.

– Biztosra veszem, hogy tudja.

Még egy kicsit beszélgettünk; mikor már majdnem végeztünk, megkérdeztem – noha nagyon kényes kérdésnek tartottam: – Miért nincs már a gyilkossági csoportnál? Mit csinál az erkölcsrendészetnél?

Vállat vont, mint aki nem akar erről beszélni. De amikor kimentünk az épületből s a magnetofont is eltettem, akkor azt mondta, azért helyezték át, mert erre volt szükség valami politikai ködösítő akcióhoz egy másik gyilkossági ügy kapcsán. Nem a .22-kaliberes eset miatt. Most először hallottam keserűséget kicsendülni a hangjából, mióta megismerkedtünk.

– Mit érzett, amikor áthelyezték?

– Azt, hogy tönkretették a karrieremet.

– Reméli, hogy valaha visszakerül a gyilkossági csoporthoz?

– Várom azt a napot.

Miközben a kocsijához ment, és én is indultam, hogy beszálljak a sajátomba, még egyszer megfordult és azt mondta: – Tudja, nálam van mind a két .22-es fegyver, Thaddeus Stoeger Lugerje és Gary Sturm Rugerje. Egy ideig arról beszéltek nálunk, hogy trófeaként kiállítják díszdobozban az osztályon. Mint a híressé vált bűnesetekben használt fegyverekkel teszik…

– És mi történt?

Vállat vont, azután beindította a motort. – Az emberek ráuntak, gondolom. Azzal elhajtott.

Tizenhárom

1

 

Egy héttel később, amikor már majdnem feladtam a reményt, hogy valami áttörésfélét mégis elérek Claudiánál, egyszer csak felém fordult és azt mondta: – A szellemek azt üzenik, most megbízhatok magában.

– Értem. Igazán értékeltem, hogy bizalmat szavaztak.

– Komolyan beszélek, Dan. A szellemek azt üzenik, maga nem fog engem bántani, és nem visznek vissza a börtönbe, bármit ír rólam.

– Egy éve ezt ismételgetem, Claudia.

– Igen, most már bízni fogok magában. Muszáj. Ez a könyv mindent jelent számomra.

Várt, ugyan mit szólok mindehhez, de én csak csöndben figyeltem, nem bíztam magamban annyira, hogy válaszoljak.

Claudia az arcomat vizsgálgatta, mintegy kiértékelt.

– Talán nehéz elhinni, de remek színésznő vagyok. Mi színésznők egyszerűen összerakjuk kis darabkákból, ami körülöttünk történik, és előadjuk az egészet. Így jöttek elő a vallomásom részletei is. Amikor Denót letartóztatták, és a seriff emberei kikérdezték a .22-kaliberes ügyről, majd szabadon engedték, eljött hozzánk, és mindent elmesélt Bobbynak. Mindent, amit a holttestekről megtudott, a házról, a nyomokról. Miközben hallgattam, meggyőződésemmé vált, hogy ő követte el, méghozzá féltékenységből, amiért Mickey együtt hált Chrissie-vel.

– Claudia, hallottam a magnószalagot, amin a vallomását rögzítették, és nehezen tudom elhinni, hogy…

Megragadta a csuklómat, úgy kényszerített, hogy elhallgassak. – Még nem fejeztem be! Van itt még más is. Maga nem tudja, de amikor megtalálták a hullákat, az utcán rögtön elterjedt mindenféle a tett színhelyéről. Ezek a dolgok szinte beleivódtak az agyamba. És mikor Howard Champ vallatott, mindenféle célzásokat téve, mintegy rávezetve bizonyos dolgokra, akkor minden részlet a helyére került azzal, amiket Deno említett, és a végén előadtam egy fantáziaképet, magamat képzelve a gyilkosnak. Dan, hiszen tudja, hogy képtelen lennék bárkit bántani. Egy legyet nem tudok agyonütni.

Ezzel egyetértettem, magam sem hittem, hogy valaha is megölt valakit, de ezt a magyarázatot már máskor is hallottam és nem hittem el.

– Rendben van – mondtam –, akkor a legjobb lesz, ha Denóval beszélek!

– Jaj, nem! – Claudia lihegett, megragadta a csuklómat. – Deno veszélyes alak. Egyszer megölt egy embert. Nemrégen találkoztam a régi barátnőjével, azt mondta, Deno sosem állna szóba magával. Azt is mondta, hogy Deno megbocsájtott nekem, és ő, mármint a barátnő hajlandó találkozni magával. De Denóval nem tud beszélni.

Mialatt hazafelé vezettem azon az éjszakán, végiggondoltam magamban a lehetőségeket. Aggasztott, hogy egy ilyen keményfiú után nyomozzak, mint Politis, de ha meg akarom érteni, mi történt végül is Claudiával abban az időszakban, amikor bevádolta Bobbyt és Denót, akkor ehhez nem lesz elég a lány vallomása.

Claudia és Steckman figyelmeztetése ellenére is meg kell próbálnom.

 

Úgy határoztam, először Politis barátnőjénél próbálok szerencsét: ha később mégis ráakadok Politisra, de nem áll kötélnek, akkor legalább már nem tudja megakadályozni, hogy a barátnője beszéljen velem.

1983 szeptemberében végre megtaláltam Elsie May Bensont, aki beleegyezett a találkozóba. Helyszínül egy lakást jelölt meg Columbus délnyugati részén. Amikor odaértem a háza előtti parkolóhoz, majdnem keresztülhajtottam egy pár lábon, melynek gazdája egy autó alatt fekve bütykölt valamit. Leparkoltam, aztán keresztülléptem a járdán szanaszét heverő szerszámokon, majd becsöngettem beszélgetőpartnerem lakásának ajtaján.

A magas, dús keblű, csinos Elsie May behívott. Úgy tűnt, szívesen van segítségemre és teljesen szabadon beszél a gyilkosság idején történtekről.

Claudiával már évek óta ismerték egymást, együtt dolgoztak egy Sangria North nevű koktélbárban. Két évvel később Elsie May megismerkedett Denóval, elkezdtek együtt járni – közben Deno Claudiával és Bobby Novatneyvel lakott.

– Először teljesen belezuhantam Denóba – vallotta be a lány. – Szerelmes voltam, mint az ágyú. Összeköltöztünk, de nagyon viharos kapcsolat lett, nagyon-nagyon zűrös.

– Mi az, hogy viharos? – kérdeztem.

– Sokat veszekedtünk – magyarázta a lány. – Deno borzasztó önfejű… mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja… ismeri ezt… olyan mindenkitől független fajta. Sokat martuk egymást. Azt hiszem, lassan-lassan kezdtem elhidegülni tőle. Nem bírtam már elviselni. Nagyjából három évig éltünk együtt, kisebb szünetekkel.

– És most milyen a kapcsolatuk?

– Csak barátok vagyunk, semmi több. Segít megszerelni az autómat. Időnként találkozunk, néha meglátogat.

– Láttam valakit egy autó alatt szerelni, mikor bejöttem – mondtam – Csak nem…?

– Nem, dehogy. Most nincs itt. – Felnevetett. –Ilyet nem csinálnék magával.

Most már én is vele nevettem. – Na jó… de ha a kapcsolatuk viharos volt, s mint mondja, Deno nagyon önfejű, mégis, mit látott benne?

– Gondolom, ez tisztán testi dolog lehetett. Mert olyan hatalmas, olyan vad külsejű srác.

– Szóval ez az esete? – kérdeztem ugratva. – A nagy, vad külsejű hím?

Kuncogott. – Azt hiszem. Legalábbis, akkor így volt. Nem tudom, csak azt, hogy tényleg vonzódtam hozzá. De Deno nagyon féltékeny fajta. Nagyon, nagyon féltékeny örökké, és ebből elegem lett egy idő után.

Megkérdeztem a véleményét Claudiáról is.

– Kedvelem Claudiát – mondta –, de azt hiszem, nincs ki a négy kereke.

– Miből gondolja?

– Mond valamit, aztán egy perccel később már ellentmond saját magának. Szerintem fantáziavilágban él. De néha ő segített rajtam. Borzalmasan összevesztem Denóval egy éjszaka. Részeg voltam, átmentem Claudiáékhoz, és akkor sokat beszélgettünk, már az is jót tett.

– Mondott valaha valamit Deno a McCann-gyilkosságokról?

– Nos, ismerte McCannt is, Christine Herdmant is. Meg amúgy is érdeklődik a krimik iránt. Körbevezetett, meg akarta mutatni Mickey McCann házát. Engem igazából nem érdekelt, de ő mindenképpen meg akarta mutatni a házat az Ongaro Drive-on. Gondolom, a rendőrség a nyomunkban volt azon az éjjelen, mert aztán firtatták, miért ment Deno a McCann-ház felé? Ez akkor történt, amikor letartóztatták.

Megkérdeztem, hogyan fogadta, hogy Claudia, Novatney és Deno letartóztatásba került a McCann-ügy miatt?

– Egyszerűen nem tudtam elhinni. Teljesen paff voltam. Tudtam, hogy Deno biztos nem tehette, ő majdnem minden éjszaka nálam aludt abban az időszakban.

– Tehát, maga volt Deno alibije?

– Igen.

– Magát is bevitték kihallgatni?

– Azon a napon, amikor Claudiát elvitték – még Deno letartóztatása előtt –, a rendőrök kijöttek a lakókocsitelepre, akkor ott éltem. Deno éppen nem volt nálam. Megmutatták a jelvényüket és arra kértek, fáradjak be velük, mert valami közlekedési kihágásról akarnak szót váltani velem, amit Deno követett el. – Igen – mondtam erre –, ha segíthetek, természetesen jövök. Aztán lefelé menet elárulták, hogy nyomozók a gyilkossági csoporttól. Akkor azon töprengtem, miért akarnak a közlekedési bírságról beszélgetni. Mikor odaértünk, azt mondták: – A másik szobában itt van Claudia Yasko, aki bevallotta, hogy ő a tettese a McCann-féle gyilkosságnak Denóval és Rayjel együtt. – A szám tátva maradt. Teljesen sokkolt a dolog.

A rendőrök vagy nyolc órát benn tartották, Denóról kérdezték, mit csináltak, hol voltak.

– Egyszer csak eszükbe jutott, hogy akarok-e bemenni, és beszélni Claudiával, mire igent mondtam.

Erről eddig nem tudtam. – És mit mondott neki?

– Először azt mondtam, sosem felejtem el, szóval azt mondtam: „Claudia, mi a fene történik itt? Mit csináltál?”, mire ő azt felelte: „Elsie May, fogalmam sincs, miért tettem?”

– Ezekkel a szavakkal? „Fogalmam sincs, miért tettem?”

– Igen, és a nézése olyan révedező volt, tudja milyen az, félelmetes.

Elsie Mayt a vádesküdtszék elé idézték, ott elmondta, hogyan történt, amikor Deno látogatóba vitte Novatneyhez és Claudiához, s arról beszélgettek, amit az utcán felszedtek a gyilkosságokról. –Újra és újra megesküdtem Denónak, csak azt mondtam a vádesküdtszéknek, nem ő tette, Deno mégis mindig szememre hányta ezt a vallomástételt.

Most hirtelen félbeszakadt a beszélgetés: magas, izmos, szökés hajú férfi lépett be a lakásba; farmert és zsírfoltos melegítőfelsőt viselt. Ránk pillantott: a kereveten ültünk, előttünk a kávézóasztalkán a magnetofon. Nehéz szemhéjú, barna szeme egy pillanat alatt megtelt gyűlölettel.

– Csak inni akarok valamit – mondta s bement a konyhába.

Elsie May szeme tágra nyílt a félelemtől, és mielőtt még hang nélkül odasúgta volna: ő az, már tudtam, az autó alól kikandikáló láb valóban Deno Politishez tartozott.

Mikor átment a nappalin, úgy döntöttem, a legjobb, ha megmondom, ki vagyok s miért jöttem. Felálltam, ő meg úgy nézett rám, mint valami vérszomjas oroszlán. No, Daniel végül is bement Deno oroszlánbarlangjába, jutott eszembe.

– Keyes professzor vagyok – mondtam, s egyetemi címemet mint valami pajzsot tartottam magam elé, miközben igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből.

Deno szemében néma kérdés villant, miközben Elsie Mayről rám vetette a pillantását.

– Könyvet írok Claudia Yaskóról, és…

Pillantása megvetővé vált, hah, kiáltotta, és kiviharzott a lakásból; az ajtót jól bevágta maga után.

– Sajnálom, ha gondot okoztam – súgtam Elsie Maynek. – De nem tudhattam…

– Amikor jön a kocsimat szerelni, általában nem ér ide előbb nyolc óránál.

– Gondolja, hogy durcás hangulatában van? –Idegesen nevettem. – Nem szeretném magamra haragítani.

A lány a fejét rázta. – Nem fog beszélni magával. Mondtam, borzasztó önfejű.

Úgy véltem, legjobb, ha távozom. Befejeztem az interjút, összepakoltam a papírjaimat, a magnetofont és elköszöntem. – Minden rendben? – kérdeztem.

Elsie May vállat vont. – Bármikor eljöhet megint.

Mikor kiléptem, megint láttam a férfi lábát – kilógott az autó alól. Indultam a saját kocsimhoz, a csomagtartóba helyeztem a táskámat, a magnetofont, aztán egy pillanatra megálltam, azon töprengve, mi is történt tulajdonképpen. Ha valaha is beszélni akarok Politisszel, akkor most kell odamennem hozzá. Bolond, ostoba, sőt veszélyes is az ötlet, mégis meg kell próbálnom.

Letérdeltem az autó mellé, mely alatt Politis feküdt, a fejemmel odahajoltam a kocsi alá s bekiabáltam: – Deno, csak egyetlen dolgot szeretnék mondani. Ha kedve támad elmesélni a történetet a maga oldaláról nézve – csak hogy a világ tudja, mennyit szenvedett – szívesen beszélgetnék magával is.

Kimászott az alváz alól, a zsebéből előhúzott egy rongyot, beletörölte olajos kezét.

Hadarni kezdtem, hogy elvonjam kicsit a figyelmét: – Figyeljen ide! Mától kezdve meg sem próbálok kapcsolatba lépni magával. De ha azt akarja, hogy a történtekről ne csak Claudia vagy Champ detektív verziója szerepeljen a könyvemben, akkor megígérhetem, azt is beleveszem, amit maga elmond. Mivel Bobby Novatney halott, maga az egyetlen, aki egyenesbe hozhatja Claudia visszaemlékezéseit.

– Én mindig Raynek hívtam.

– Tessék?

– Ray volt Bobby Novatney második keresztneve. Én azon kevesek közé tartoztam, akik Raynek hívták.

– Értem…

– Megy a magnó? – kérdezte. Megtapogattam a mellkasomat… – Dehogy.

A magnót betettem a kocsiba.

– Na, szóval, ha valaha is beszélek erről, akkor nem csak azért, hogy a számat jártassam.

– Természetesen, értem…

– Senki nem tudja, amit én – közölte.

Meglepődve hallottam tőle, hogy a nyomában járt a rendőrség azon az éjszakán, amikor letartóztatták, hogy miként követték a seriff kocsijával, hogy reflektorral a szemébe világítottak, elvakították, közben csak arra vártak, hogy menekülni kezdjen, s akkor lelőhessék. Ray halálának meg Claudia volt az oka, folytatta. És vagy három percen át csak erről beszélt, méghozzá érzelmektől fűtött hangon. Ez a kemény, hideg férfi, aki ennyi évig hallgatott, tulajdonképpen alig várta, hogy kipakolhasson.

– Úgy vélem, a maga igazságát is el kell mondani – ismételtem. – Akkor a világ majd nem gondolhatja, hogy…

– Szarok rá, mit gondol a világ.

– No igen – mondtam én.

– Van magánál kártya?

– Ezt hogy érti?

– Névjegykártya. A nevével és a telefonszámával.

Beletúrtam a tárcámba, végül előkaptam egy névjegyet. – Ahogy mondtam, Deno, én nem hívom fel, meg sem próbálok érintkezésbe kerülni magával. Ha közölni valója akad, bármikor hívhat R-beszélgetéssel.

– Majd utánanézek, ki maga – mondta.

– Persze – válaszoltam –, csak tessék! De ne feledje, ha mégis meggondolta magát, hívjon nyugodtan az én számlámra!

Beszálltam a kocsimba és elviharzottam; az adrenalinszintem még akkor is magas volt. Talán meg kellett volna hívnom egy sörre, ide egy közeli bárba. Nem, az bolondság lett volna. Hiszen nem ismerem, mi van, ha az a típus, amelyik néhány ital után már bevadul. Másrészt viszont fogalmam sincs, felhív-e valaha, és azok után, amiket mondtam, én semmiképpen sem kereshetem őt.

Néhány hét múlva feladtam a reményt, hogy valaha is interjút készíthetek Denóval.

2

 

Felhívtam egy ügyvédet, aki egy másik városban lakott; tulajdonképpen először nem is interjúügyben kerestem, mindössze arra voltam kíváncsi, tudja-e, hová került Delaine vallomása, amit Steckman előtt tett. Emlékeztem, hogy létezik egy szóról szóra hiteles átirata a magnófelvételnek – az egyik tárgyalási jegyzőkönyvben az ügyész utalt rá, odaszólván a védőügyvédnek: „Hiszen ott van a kezében.” Ezenkívül birtokomban volt a vallomás egy hivatalos verziója, természetesen csak tartalmi idézetekkel, de szerettem volna összevetni az eredetivel.

Az ügyvéd azt a felvilágosítást adta, hogy az ügyészség kérésére a tárgyalásvezető bíró több másik dokumentummal együtt zároltatta a Delaine-Steckman vallomást. A bíró meghalt időközben, mondta az ügyvéd, s azt javasolta, kérjek meg egy másik bírót, szabadítsák fel a vallomás jegyzőkönyvét. Fontolóra vettem, aztán elutasítottam az ötletet. A tartalmi idézet is megfelel, gondoltam.

Már éppen le akartam tenni a kagylót, mikor az ügyvéd elejtett egy megjegyzést, mely szerint Delaine-nek több köze volt Gary letartóztatásához annál, mint amit eddig tudtunk.

Ekkor váratlanul fecsegővé vált.

– Tulajdonképpen – mondta az ügyvéd –, én javasoltam Garynek, hogy vásároljon azzal a hitelkártyával a Woolco áruházban, mert így biztosan elkapják.

– Az akarta, hogy elkapják? – kérdeztem, és nem tudtam leplezni megdöbbenésemet.

– Hát persze…

Ebben a pillanatban gyanítani kezdtem, ő lehet az az ügyvéd, akire Steckman utalt, akinek a nevét nem adta ki nekem; egyáltalán nem az a férfi, akire akkor gondoltam.

Az ügyvéd nyilvánvalóan el akarta mondani, milyen szerepet játszott ebben az ügyben.

Beleegyezett, hogy találkozik velem, s hogy felvehetem magnóra a beszélgetésünket, de amikor majdnem száz mérföldet autóztam, hogy ez a találkozás létrejöjjön, végül nem jelent meg. Ez kétszer fordult elő. Ezután viszont képtelen voltam megtalálni, s ahányszor beszéltem a titkárnővel, mindig azt válaszolta, az ügyvéd úr a bíróságon van vagy tanúkat hallgat meg. A titkárnő ugyan biztosított, hogy a főnöke nem zárkózik el a beszélgetés elől, de fogalma sincs, mikor találom benn.

Vagy húsz távolsági beszélgetés után, este tízkor megtaláltam a lakásán. Éppen vacsorázik, szabadkozott, vissza tudnám hívni egy fél óra múlva? Ettől kezdve vagy két órán át állandóan foglaltat jelzett a vonal, gyanítottam, a készülék mellé tette a kagylót. De azért nem adtam fel, próbálkoztam tovább.

Végre egyszer kicsöngött, és az ügyvéd maga vette fel a kagylót, most viszont nem akaródzott neki beszélni. Mikor felajánlottam, hogy álnevet használok az igazi helyett, akkor végre elmondta, amit tudott…

Szombat este, vagyis december 9-én, öt nappal az Annick-féle gyilkosság után, éppen vendégség volt nála. Lehettek vagy huszonöten, csupa barát és kolléga, köztük védőügyvédek, ügyészek, még egy bíró is. Körülbelül nyolc órakor megszólalt a telefon.

A vonalban Delaine Lewingdon volt, igen felajzott állapotban.

– Rosszkor hív, Dee – szabadkozott Henry Boles, az ügyvéd. – Teli van a ház vendégekkel.

– Most kell beszélnünk – makacskodott az asszony. – Tudja, miről van szó. Maga küldött a Kirkersville-i rendőrkapitányságra, meg Paul Shorthoz a Seriff Hivatalban, de egyik sem csinált semmit a világon.

Boles ügyvéd, aki évek óta ismerte Delaine-t, úgy gondolta, tökéletesen érti, mit akar az asszony. – Jöjjön be az irodámba holnap reggel, jó?

– Nem, Harry. Itt van mellettem a férjem, ő is beszélni akar magával. Feladná magát, de fél, hogy Charles megöl engem vagy a gyerekeket. Beszéljen vele, Harry. Hallgatni fog magára.

– Rendben, Dee – egyezett bele Boles. – Maradjon a telefonnál. Leteszem itt és átmegyek a dolgozószobámba. – Gyorsan odament, felvette a másik kagylót. – Dee? Most már nyugodtan beszélhetek. Adja a férjét!

Fojtott hangú vitatkozás hallatszott, aztán egy halk hang azt mondta: – Mr. Boles, Gary Lewingdon vagyok. Dee már ismertette a helyzetet. Mit gondol, mit tegyek?

– Tényleg fel akarja adni magát?

– Igen. Csak így lesz egyszer vége az egésznek.

– Amit a felesége elmondott, az igaz?

– Szóról szóra.

Boles egy pillanatra elgondolkozott. – Tudom, mindketten attól félnek, ha maga jelentkezik a rendőrségen, Charles bosszút áll Dee-n és a gyerekeken.

– Így van.

– Van egy ötletem. Az újságban azt olvastam, hogy Joseph Annick irattárcája a hitelkártyáival és a jogosítványával együtt eltűnt. Magánál vannak?

Egy másodpercnyi habozás után Lewingdon azt felelte: – Igen.

– No most, én a következőt csinálnám. Elmennék néhány áruházba, és Annick hitelkártyájával vásárolnék mindenfélét, mondjuk karácsonyi ajándékokat a gyerekeknek. Próbálja meg! Menjen áruházról áruházra, míg valaki el nem kapja a lopott hitelkártya használata miatt. Így Charles szemében úgy tűnik majd, hogy maga valami ostobaságot követett el, és ezért elkapták. Arra nem gyanakszik, hogy feladta magát, tehát nem bántja Dee-t vagy a gyerekeket. Amikor letartóztatják, megengedik, hogy használja a telefont, kérem, hívjon fel. Most pedig adja vissza Dee-nek a kagylót!

Delaine átvette, és Boles azt tanácsolta: – Menjen vele, maradjon mellette, győződjön meg róla, hogy megtette, amit mondtam.

Harry Boles úgy vélte, azért, amit akkor tett, valószínűleg kizárhatták volna az ügyvédi kamarából. Mint bírósági tisztségviselőnek kötelessége lett volna Gary Lewingdont átadni a hatóságoknak. De jól tudta, magyarázta nekem, hogy amit Delaine elmondott, abból nem állt volna össze vádemelési javaslat egyik testvér ellen sem. Senkit sem lehetett megvádolni. Meg aztán, éppen eleget hallott már Gary testvéréről, Thaddeus Charlesról ahhoz, hogy sejtse, a saját és a családja testi épsége is veszélyben van, ha Thaddeus rájön, hogy az ügyvéd mindent tudott.

Amikor Delaine először járt nála, azt állítva, biztosra veszi, hogy Charles követi el a .22-kaliberes gyilkosságokat, az ügyvéd nem hitte el. De ellentétben Wes Anderson sheriffel vagy Paul Short hadnaggyal, azt azért megállapította, hogy Delaine semmiképp sem bolond, hanem kemény, minden hájjal megkent nő.

Ismervén Delaine-t – összegezte az ügyvéd –, úgy véltem, valószínűtlen feltételezni, hogy ő csak ártatlan nézője volt az eseményeknek. Delaine Lewingdon olyan asszony volt, akit mindig komolyan kellett venni.

Miután letettem a kagylót s meggyőződtem róla, hogy a vonalra szerelt magnókészülékem rendesen működött, egy pár percig szinte megbénulva ültem ott. Sem Steckman, sem más, akinek valami köze volt a nyomozáshoz, nem tudta, hogy mielőtt Gary Lewingdont elkapták, a felesége felhívta az ügyvédjüket s elindította a .22-kaliberes gyilkosok letartóztatását. Hogy elkapták ezt a két embert, az egyáltalán nem a véletlen szerencse műve volt, ahogyan Champ állította, de nem is a pénzéhségé, ahogy Steckman vélte, Gary szándékosan használta Annick hitelkártyáját, mert a felesége ügyvédje rábeszélte.

Ez a szerencsés telefonhívás segített helyre illeszteni egy újabb részletet a .22-es gyilkosságok rejtélyében.

3

 

Amikor felhívtam 1983. november 10-én Russ Milliont a texasi Austinban, hogy elmesélje, mire emlékszik a Playboy számára végzett nyomozásból, az egyik szereplő, akiről faggattam, Deno Politis volt.

– Tudja, az egy igazi kemény fickó – mondta Million. – És ezzel láthatóan mindenki tisztában volt. A rendőrök azt mondogatták: Legyen óvatos ezzel az alakkal!

– Találkozott Denóval?

– Nos, Dye valami közvetítőn keresztül megszervezte a találkozót, úgy volt, hogy egy bizonyos helyen négykor összejövünk. De aztán kaptunk egy telefonhívást, hogy négyre nem tud jönni, inkább hétkor találkozzunk. Mire azt mondtam: – Hívjon fel, ott leszek Dye házában… – Mire hétkor valóban telefonál s azt mondja, hogy éjfélkor hajlandó beszélgetni velem egy bárban a város alvégén.

Million felnevetett. – Ekkor már azt mondtam: – Nézze, szeretnék találkozni magával, ha maga is szeretne velem. Holnap délelőtt tízkor például szívesen beszélgetek a McDonald's-ban, de nem vagyok hajlandó éjfélkor egy bárban csinálni ugyanezt az alvégen, ami magának hazai pálya. Nem létezik.

– És mi történt? – kérdeztem.

– Sosem találkoztam Denóval.

– Erre nem volt kapható?

– Nem.

Amikor Deno Politis 1984. január elején, négy hónappal azután, hogy egyszerűen besétált a barátnőjével folytatott beszélgetésem közepén, telefonált, teljesen váratlanul ért a dolog.

– Még mindig szeretne beszélgetni velem? – kérdezte.

– Persze – mondtam.

– Hát, talán összejöhetünk, de nem ígérek semmit.

Eszembe idézve Million óvatosságát, magam is úgy határoztam, nem találkozom Denóval éjfélkor egy alvégi bárban. – Honnan hívott most? – kérdeztem.

– A Columbusi Központi Könyvtárból.

No gondoltam, odament tehát, hogy utánanézzen, ki vagyok én tulajdonképpen. Be is jelentette, hogy megteszi. – Hallja, az remek hely lenne a találkozásra – mondtam neki. S mikor közöltem, hogy én még nem jártam a Columbusi Központi Könyvtárban, akkor elmagyarázta, hol fekszik pontosan, és beleegyezett, hogy ott találkozzunk a következő csütörtökön hat órakor.

– Az előcsarnokban van pár pad – mondta Deno. –Ott várom.

Mikor letettem a kagylót, próbáltam magam elé képzelni, milyen lesz Deno Politisszal beszélgetni egy könyvtárban. Ha kínos, esetleg javasolhat egy másik helyet. A fenébe is, ha egy ilyen mindenre elszánt magánnyomozó nem akart Denóval a hazai pályán összeakaszkodni, akkor nekem sem áll szándékomban.

Telefonáltam a könyvtárba, elmondtam, egy könyvön dolgoztam, s megkérdeztem, van-e náluk egy külön konferenciaszoba, melyet használhatnék, míg valakivel beszélgetek.

Volt konferenciaszoba, használhattam.

Január 12-én, egy borzalmas hideg napon, egy órával előbb érkeztem Columbusba, hogy kitanulmányozzam a helyet és találjak valami biztonságos parkolót a kocsimnak. Ellenőriztem a szobát; mikor megtudtam, hogy tízkor bezárják az épületet, megkértem az egyik őrt, zárás előtt pár perccel nézzen be hozzánk. Hatkor lementem az előcsarnokba, ott vártam Denót, közben ismételgettem magamnak, ne légy csalódott, ha nem jön.

De Deno igazi meglepetést okozott.

Jólfésülten és jólöltözötten jelent meg, hosszú fekete bőrkabátban. Amikor a lifttel felvittem a konferenciaszobához, kissé furcsállkodva nézett rám: – Ahhoz, képest, hogy sosem járt itt, gyorsan kiismeri magát.

Izzadni kezdett a tenyerem.

Vagy fél órán át nem engedte bekapcsolni a magnót. Gyanakodott, idegeskedett, követelődzőn, s addig nem engedte, hogy hozzányúljak a gombhoz, míg nem közölte a feltételeit. Először is, ragaszkodott hozzá, hogy ne használjam a barátnője valódi nevét. Beleegyeztem, megállapodtunk, hogy az Elsie May Bensont használom majd.

Azután: mindent olyan terjedelemben kell felhasználnom, ahogyan ő elmondja, semmit nem változtathatok rajta. Ez lehetetlen, erősködtem, hiszen mint írónak kötelességem eldönteni, mit írok le és mit hagyok ki.

Erre azt válaszolta, hogy egy barátja hamarosan idejön, mielőtt bármit magnóra rögzítenék, kikéri a barátja tanácsát.

Mialatt a barátjára vártunk, megkérdezte, mit akarok megtudni. Néhány részlet Claudia vallomásában egybevágott bizonyos dolgokkal, amiket Mary Slatzer mondott, s amik a Lewingdon fivérek vallomásában is megerősítést nyertek. Néhány ilyen részletet szeretnék ellenőrizni.

– Mit például?

– Például Claudia azt mondja Champnek, hogy a gyilkosság előtt maga és Bobby kiment a McCann-házhoz terepszemlét tartani, mert ki akarták rabolni.

– Így volt – bólintott Deno. – Ez történt.

– Mary Slatzer azt mesélte, hogy egy héttel azelőtt, hogy Mickeyt meggyilkolták, valaki betört a házba a pinceablakon keresztül. Ezért deszkáztatta be Mickey utána, s ezért történt – a Lewingdon fivérek vallomása szerint – –, hogy nem tudtak a pinceablakon át bemászva bemenni, helyette fel kellett feszíteniük az ajtót a garázs oldalán.

– Igazán? – Politis csak ennyit mondott.

– Tehát maga azt állítja, hogy Bobbyval együtt kimentek oda. A pincén keresztül hatoltak be?

– Igen. Betörtünk, hogy kiraboljuk a házat.

Az ujjaim a magnetofon gombja után nyúltak. Nem bíztam benne, hogy még egyszer elismétli magnetofonra is. Azt mondtam magamban, csak az a fontos, hogy beszéltessem.

– Mondjon erről valamit – kértem.

– Jó, mindjárt. Tudja, mit mondok el magának? Semmit! Egyáltalán, mi a nyavalyáért beszélgetek én itt?

– Ezt hogy érti?

– Hát ez a baromság, hogy én meg Bobby bementünk Mickey házába… csak azért mondtam, hogy lássam, mihez kezd vele. És máris bebizonyította, hogy mindent eldöntött magában. Látszik, azt hiszi egyszerű bűnöző vagyok.

Teljesen megdöbbentem. Csapdát állított nekem, én meg egyszerűen belesétáltam. Elnézést kértem. Győzködni próbáltam. Magyarázkodtam. Piszkosul zavarban voltam. Nem emlékszem, miket mondtam, de nem akartam magamra haragítani, és semmiképpen sem akartam, hogy faképnél hagyjon.

Szerencsére, mikor Deno barátja megérkezett végre, rábeszélte Denót, maradjon, és folytassuk a beszélgetést. Ezzel együtt, ahányszor bekapcsoltam a magnetofont, Deno annyiszor kikapcsoltatta velem. Játszottam a gondolattal, hogy esetleg magnó nélkül készítem az interjút, de aztán úgy döntöttem, mindenképpen szükségem lehet védekezésül a saját szavaira, ha valamikor meggondolná magát és letagadná a kijelentéseit.

Denó azt követelte, küldjem el majd hozzá a magnószalagokat. Megígértem, hogy küldök másolatot. Kért egy nagyobb összeget, továbbá bizonyos százalékot a szerzői jogdíjból. Megmagyaráztam, hogy ez nem szokás, sosem fizetek az interjúalanyomnak. Mikor mindezeket a vitás kérdéseket tisztáztuk, és a kérések egy részét teljesítettem, végre megengedte, hogy bekapcsoljam a magnetofont.

– Rendben – mondtam, s ügy kezdtem el ezt a beszélgetést is, mint a többit szoktam: – Meséljen, kérem, a múltjáról. Honnan származik?

A magnetofonra nézett. – Már működik?

– Igen, látja ott, az a kis piros lámpa…

– Kapcsolja ki!

Kikapcsoltam. Közölte, nem óhajt a múltjáról beszélni. Csak azokat a témákat érintsük, amik közvetlenül Ray és Claudia ügyéhez tartoznak, illetve aminek köze van Deno letartóztatásához.

– Oké – egyeztem bele, s megint bekapcsoltam a magnetofont –, kérem, mesélje el, hogyan tudta meg, hogy hamarosan letartóztatják.

– Még mielőtt ez történt – kezdte –, mikor először lekapcsolták Claudiát, az ügyvédje, Lew Dye szerepelt a tévében. Saját szememmel láttam. Engem vádolt, hogy én voltam a felbujtó. Ezért mondom, hogy Lew Dye csak a népszerűségéért kapart.

Rámeredt a magnó piros lámpájára s megrázta a fejét. – Ezek után rögtön kiszálltak a zsaruk s összeszedték Elsie Mayt. Azt akarták, mesélje el, milyen fegyverek vannak nálam – persze erről a csajnak fogalma sem volt. Erre kimartak egy pisztolyt, odamutatták neki. – Talán ez volt az? Lehetséges, hogy ez az? – Volt ott egy stukker, egy haveromnak adtam oda, hogy tegye el, egy .32-kaliberes pisztoly, és úgy adták be, hogy az egy német Luger márka… hogy ez volt a (gyilkos) fegyver… A vádhatározat napján emlékeztették, hogy ha nem ismétli ezt el nekik, máris mehet Marysville-be hamis tanúzásért. Aztán meg a vádesküdtszék előtt is szerepeltették mint beszámítható tanút, akivel összehasonlítva látszott Claudiáról, hogy tisztára bolond.

Azért végül rábírtam, hogy néhány apróságot eláruljon magáról. Columbusban született, ott is nevelkedett a Scioto folyótól nyugatra, a város szegényebb részén. Maga is elismerte, hogy nagy bunyós hírében állt. Miután elvált a feleségétől, próbált új életet kezdeni. Egész jól menő házfavázazó vállalkozásba kezdett: saját teherautója volt, szerszámai, gyakran kapott megrendelést, úgyhogy támogatni tudta tizenegy éves lányát és idős apját, e két személy véleménye számított neki mindössze.

– Sosem bíztam másban, nem is érdekelt senki más rajtuk kívül – jegyezte meg. – A többiek mind elmehetnek a fenébe.

Elmesélte az ürücomblopást, zavarban volt, ez tisztán látszott az arcán. Túl sokat ivott, miután kifizették neki az egyik megrendelést: a két csekk együtt vagy ezeregyszáz dollárt tett ki. Ugyanúgy mondta el az esetet, mint Tony Rich, de Denót meghallgatva, az embernek az volt a benyomása, pillanatnyi hülyeség volt az egész, és még most is bosszantja.

Végül tagadóan rázta a fejét. – Nem akarom, hogy ezt is felvegye.

– Hiszen ez köztudott – mondtam védekezőn –, hiszen ezért tartóztatták le.

– Nem… ez akkor is bosszantó. Megpróbáltam kifizetni, de nem hagyták. – Vádlón mutatott a magnóra. – Bekapcsolta most ezt a szart, ugye?

– Már jóval előbb bekapcsoltam. Nem titokban tettem. Megmutattam magának, mialatt felkészültünk.

A barátjához fordultam támogatásért, emlékeztesse Denót, hogy én igenis megmutattam, mikor van bekapcsolva a készülék. Szerencsére a barát helyeslően bólintott, erre Deno haragja is csöndesült, s végre befejezte a történetet.

– Micsoda ostobaság – ingatta a fejét. – Ez a lopássztori zavaróbb, mint az egész átkozott gyilkossági ügy.

Megkértem, mesélje el, hogyan ismerkedett meg Christine Herdmannel.

– Egy bárban ismerkedtem meg vele, talán három évvel a halála előtt, a Point Lounge-ban. Ott üldögéltünk, elég lanyha délután volt. Valahogy összejöttünk, megkérdeztem, mit csinál később. És megbeszéltük, hogy este találkozunk. Aztán valahogy szóba került, hogy mit csinál estig. Aztán azt mondtam: – Lenne kedve addig izélni egyet? – Mire ő azt felelte: – Egész jó ötlet. – Tehát elmentünk és dugtunk egyet.

– Hogy nézett ki Christine Herdman? – kérdeztem.

– Nagyon jó teste volt. Szép bőre. Hosszú, sötét haja. Az arca… hát az elég kemény vonású volt. Magasságra közepes…

Háromszor találkoztak, mondta Deno.

Amikor a gyilkossági ügyben történt letartóztatás került szóba, látszott az arcán, mennyire dühös. –Tíz nappal előtte már zaklattak, követtek, s közben végig tudtam, hogy gyilkosság vádjával fognak letartóztatni.

– Honnan tudta?

– Tudtam, mert Claudiát már letartóztatták, s megmondták Elsie Maynek, hogy engem is becsuknak. Biztosra vehették, hogy én is tisztában vagyok ezzel. Mikor kezdtek rám ragadni, elrejtettem a teherautómat, erre ellopták róla a szerszámaimat. Ettől aztán begerjedtem, és már nem törődtem semmivel…

Bevitték a börtönbe, és gyilkossággal vádolták.

Végül kiderült, hogy remek alibije van arra az éjszakára. Kártyázott vagy tizenegy emberrel, köztük volt egy bártulajdonos, a felesége, a gyerekei, még egy rendőrtiszt is. Már értettem, miért helyezte szabadlábra a bíró, óvadék ellenében.

– Mik jártak akkor a fejében?

– Zabos voltam… Mikor megtettem (vagyis alibit igazolt), Howard Champ a földhöz vágott egy könyvet. – Miért nem mondta ezt nekünk már napokkal ezelőtt egy ügyvéd jelenlétében? – Mire azt feleltem: – Mert az ügyvéd pénzbe kerül, és semmi okom rá, hogy erre költsék. – Mire ő: – O'Grady azt állítja, elég bizonyítéka van, hogy bíróság elé állítsa magát, én viszont végeztem. Megyek haza.

– Mit érzett a megyei börtönben?

Rám pillantott. – Aha, most jön a maga témája, hogyan működik az ember agya, igaz? Három napba is beletelt, mire megértettem, ez nem álom. Pontosan átéltem, milyen lehet meghalni a villamosszékben… átéltem háromszor is… amikor felébredtem, merő víz voltam… mert folyton azt álmodtam, megyek a villamosszékbe. Látja, ilyenkor úgy éreztem, bőgőmasina vagyok. És igazán utáltam magam ilyenkor.

– Nem is csoda – mondtam. – Ez mégsem volt mellékes.

– Idegeskedtem a gyerekem miatt. Az apám miatt… mit fog ehhez szólni. Ami a jó barátokat illeti, tudtam, úgysem hiszik el rólam. Még azt is megkérdeztem magamtól, lehetséges, hogy esetleg olyan részeg voltam… és mégis én tettem… csak nem emlékszem?

A hazugságvizsgáló tesztről is megkérdeztem.

– A teszt előtti éjszakán nem bírtam aludni, csak ez járt a fejemben. Amikor megtörtént, minden kérdést sikerrel vettem, egyet kivéve. Erre azt mondták, hogy amikor a gyilkosságok történtek én Mickey házában tartózkodtam.

– Azt hittem, szívgörcsöt kapok – mondta Deno. – Harmincegy éves, erős férfi voltam, és úgy kellett támogatniuk… olyan gyöngeség jött rám…

Deno jó két órán keresztül öntötte magából az emlékeit meg az emlékezés nyomán föltámadt keserűségét. Aztán végre rájött, mondta, miért húzott oda a seriff járőrkocsija a lakókocsijához vagy egy órával azelőtt, hogy a seriff emberei megjelentek letartóztatni. Tőrbe akarták csalni.

A barátja, aki némán figyelt minket s időnként arra biztatta Denót, hogy csak beszéljen, most először maga is véleményt nyilvánított. – Gyakorta eszembe jutott – tudja, már akkor is Deno barátja voltam –, hogy az egész rendőri őrizetet csak azért találták ki, hogy megfogják… hogy arra kényszerítsék, valahogy visszavágjon, valamit elkövessen, s akkor lelőhetik. Hiszen náluk volt Claudia vallomása. És ha Deno mondjuk meghal, nem védekezhet. Tehát megvan a tettes. Lezárhatják az ügyet.

– Igen, ezzel próbálkoztak – helyeselt Deno izgatottan. – Ezért jöttek a reflektorokkal azon az éjszakán. Részeg voltam, így aztán…

– A nyomozók tudták, hogy Deno agresszív fajta – folytatta a barátja – különösképpen rendőrökkel szemben. Tényleg úgy gondolom, csapdát állítottak. Persze ez csak feltételezés…

– De igaz – erősítette meg Deno. – Pontosan ezt csinálták.

– Tisztázzuk, tehát – szóltam közbe. – Úgy gondolja, a rendőrök azt akarták, hogy menekülni próbáljon, akkor lelövik, és ott van náluk Claudia vallomása…

Deno az asztalra csapott. – Pontosan erre ment ki az egész!

– Fogalmazzunk talán úgy – mondta a barát –, hogy amikor letartóztatták a valódi tetteseket, azokat nem követték egy héten át… nem mentek oda a lakókocsijukhoz. Nekik dolgozott mindenki a bűnüldöző szerveknél, ellenőrizhették a gyanúsított előtörténetét, és amikor az a bizonyos hitelkártya feltűnt, akkor… akkor kész volt az egész…

 

Sejtette-e mindezt Deno a letartóztatás és vádemelés idején, azt bizony meg nem tudnám mondani. Annyi bizonyos, az azóta eltelt évek csak még jobban meggyőzték arról, hogy a seriff emberei őt szemelték ki bűnbaknak.

Szerettem volna többet tudni Denónak erről az ügyesen beszélő barátjáról, de nem akartam feszíteni a húrt azzal, hogy faggatni kezdem.

Közben átfutottam néhány bekezdést Claudia vallomásából, azt a részt, ahol megemlíti, hogy Deno kezében van a pisztoly és megöli vele az embereket. Kíváncsi voltam, hogyan reagál Deno.

– Ez… hát, ez… tudja… Ez egy baromság!

– Csak hallani akartam, mi a véleménye. Hogyan reagál.

– Mi a véleményem… a véleményem… a mi drágalátos Seriff Hivatalunk pribékmunkája… – mondta keserűen. – A Dispatch is adott rá egy lapáttal!

– Mondja el!

– Már ahogyan megfogalmazták… előre elítéltek, még mielőtt… tudja… nem hagyták, hogy elmondjam a saját sztorimat, mikor felkerestem őket.

– Mesélje el, mi történt a Dispatch-nél.

– Mikor kiszabadultunk, Claudiával készült egy cikk. Rayt is megkeresték. De engem a kutya sem kérdezett. Felhívtam az újságot, mikor óvadék ellenében szabadlábra helyeztek. Akadtak olyan dolgok, amik… Szóval nem tetszett, hogy az újság leír bizonyos dolgokat, amik nem igazak. Felhívtam a szerkesztőséget, kértem azt az újságírót, aki ilyesmiket firkált. Persze nem volt benn, és a fickó a telefonban azt kérdi: – Kivel beszélek? – Mire én: – Kérem, privát ügyben keresem a hölgyet. – Mire ő: – Mondja meg a nevét s hogy milyen ügyben keresi? – Mire én: – Deno Politis vagyok, és el akarom mondani a hölgynek, hogyan tartóztattak le azok a rohadékok… ezt majd biztos nem teszi ki az újságba!

Megrázta a fejét, látszott, még most is dühíti, ami történt. – Másnap felkerestem az ügyvédemet, előbb betelefonáltam az irodájába. Minden nap kellett vele beszélnem, érti? Azt kérdezi az ügyvédem: – Mi folyik itt? – Mire én: – Semmi. – Erre ő: – Történt valami? – Én meg: – Nem. – És erre ordít: – Maga hülye farok, a börtönben végzi, vagy előbb-utóbb kinyírják! – És szóról szóra elismétli nekem, amit a hapsinak mondtam az újságnál.

Politis szerint világos, mi történt. – Csakis így lehetett… a pasi, akivel beszéltem, rögtön felhívta az ügyészséget, azok leadták a drótot az ügyvédemnek és figyelmeztették: – Mesélje el a gyereknek, merre, meddig és kinek.

Ahogy mindezt előadta, annyira felpaprikázódott, hogy magam is kezdtem begurulni.

– Mit érzett, mikor a Lewingdon fivéreket letartóztatták?

– Nagyon haragudtam a rendőrségre, mert ha másképp csinálják a dolgukat, akkor hét ember még most is élne.

– A rendőrségre haragudott?

– Ööö… nem, hanem a Seriff Hivatalra – mondta, kijavítva önmagát. – A rendőrségre nem haragszom. Csak a seriff embereire… meg az ügyészekre… mert ők agyalták ki ezt az egészet.

Deno elmosolyodott, s mikor megkérdeztem, mire gondol most, azt felelte, eszébe jutott, hogy megörült, amikor George C. Smith elvesztette a kampányt az ohiói államügyész posztjáért 1978-ban. Örömében, maradék néhány dollárján még gratuláló táviratot is küldött a címére.

Kinyílt az ajtó, a könyvtári őr nézett be, mondta, hogy hamarosan bezárják az épületet.

Megkérdeztem Denót, milyen érzéseket táplál most Claudia iránt, mire vállat vont. – Még az ügy után is találkoztam Claudiával, biztosítottam, hogy nem tervelek bosszút ellene. De Ray, ő igen. Ray nem volt képes megérteni. Gyűlölte Claudiát. Pedig mindig mondtam, nem csinált az a lány semmit. Beteg. Nem tudta, mit csinál. A rendőrség, az volt az oka mindennek.

A beszélgetés véget ért, mindhárman lementünk a lépcsőn, majd az előcsarnokból együtt léptünk ki az utcára. Mielőtt még átnyomakodhattam volna az ajtón, hogy meginduljak a jeges, januári éjszakában, Deno felém nyúlt, megigazította a kabátom gallérját, aztán elém lépett s kinyitotta nekem az ajtót. Amikor ellentétes irányban hagyott kocsinkhoz indultunk a könyvtári parkolóban, Deno megfordult, rám mosolygott és búcsút intett.

Tizennégy

1

 

Claudia már a kezdet kezdetétől igyekezett elkerülni, hogy a gyermekkoráról és kamaszéveiről beszélgessünk. Alig emlékszik valamire ebből az időből – erősítgette gyakran.

Később megtudtam (egy fiatal szociális gondozótól, aki a kirendelt védő irodájában dolgozott, s emlékezett rá, hogy együtt jártak felső tagozatra), Claudia minden fiúnál magasabb volt az iskolában, és sokkal korábban fejlődött ki a melle, mint a többi lánynak, ezért állandóan szégyenkezett és zavarban volt. Rövid ideig tudott csak koncentrálni, kiszámíthatatlan emlékezetkihagyásoktól szenvedett, ezért céltáblája lett az iskolatársak gúnyolódásának, akik bugyutának tartották.

Claudia édesanyjával már találkoztam, de Claudia bátyja, Dávid kategorikusan visszautasította, hogy beszélgessen velem. A család más tagjai szerint Claudia és Dávid kapcsolatában valami törés állt be 1970-ben, amikor a tizenkilencedik születésnapja után Claudia abbahagyta a középiskolát s a bátyjához költözött, aki Fort Bragg mellett, egy katonai támaszponton lakott, Észak-Karolinában. Ennyit sikerült megtudnom Davidről.

A Denóval felvett beszélgetés után néhány nappal George Yasko, Claudia apja, aki elvált a feleségétől, amikor Claudia betöltötte a tizennyolcadik évét, beleegyezett, hogy találkozzunk. Columbus városában lakott idős édesanyjával, oda mentem érte autóval.

A hat láb két hüvelyk magas, félig már nyugdíjba vonult cipőkereskedő valahogyan betuszkolta magát apró autómba, s egy bárt javasolt a város keleti oldalán, ahol nyugodtan beszélgethetünk.

Mikor Claudia vallomása és letartóztatása került szóba, egyre csak azt hajtogatta, ő nem sokat tudott a lánya problémáiról. – Martha meg én ilyenek voltunk – magyarázta. – Én próbáltam nem nehezíteni az életét rossz hírekkel, ő ezt azzal viszonozta, hogy nem mondta el a saját nehézségeit.

Amennyire George Yasko tudta, Claudia nagyon csöndes gyermek volt. Nem tudná megmondani, vajon boldog volt-e vagy sem. Szeretett rajzolni és kedvelte a zenét.

– Sosem csinált semmi igazán emlékezeteset – mondta a lányáról. – Vagyis, sosem tört be egy ablakot, sosem öntött ki tintát a szőnyegre, szóval nem történt semmi ilyesmi.

Claudia mentális állapotáról azt mondta: – Időnként mintha égett volna a fejében a lámpa, időnként mintha kikapcsolták volna. – Most már ott tart, hogy nehezen hiszi, amit a lánya mond. – Olyan nehéz eldönteni nála, mi a fehér és mi a fekete, minden a szürkébe folyik össze. De többet erről nem mondhatok. Eleinte minden szavát elhittem a lányomnak.

– Ugye, gyönyörű kislány volt?

– Igen, csinos gyerek volt… de minden észrevételemet azzal kell bevezetnem, hogy nagyon nagyra nőtt a korához képest. Ez nagyon bántotta iskolás korában. Képzelje csak el, mondjuk, valaki kilencéves, harmadikos vagy negyedikes és egy jó fejjel magasabb akármelyik fiúnál. Hát az bizony nem egyszerű. És mit szenvedtünk, hogy megfelelő cipőt és ruhát találjunk Claudiának! Kétéves lehetett, talán két és fél, mikor már női méretű cipőket kellett neki vásárolni.

A sötét szemű, fekete hajú Nancy éppen ellenkezőleg, csak öt láb két hüvelyk magasra nőtt – az egész család legnagyobb meglepetésére. Mikor megkérdeztem, mit tart erről, George azt válaszolta, minthogy Nancy tanúja volt Claudia szenvedésének, amiért mindenki fölé magasodott az iskolában, bizonyára azért imádkozott, hogy alacsony maradjon, és imája meghallgatásra talált.

George most habozott, mintha azt latolgatná, mondjon-e még valamit, aztán áthajolt az asztalon s bizalmasan megsúgta: – Claudia két dologgal kapcsolatban fantáziált. Nem tudom, mondta-e magának… Vérfertőzés?

Nem válaszoltam. Kezdtem már sejteni, miért nem tud a gyermekkoráról beszélni.

– Persze ez csak képzelgés – mondta. – Megbeszéltük mi ezt már magunk között. Martha a megmondhatója, hogy részemről semmi ilyesmi nem történt. Nancy mesélte, hogy nemrégen ezzel kapcsolatban kérdezgették. De ő is tudta, hogy nem igaz.

– Mi az a másik dolog, amiről Claudia szeret fantáziálni? – kérdeztem.

– Próbálom felidézni… Megvan. Azt mesélte, hogy Martha prostituált volt. Természetesen ez tökéletes tévedés. Nekem Martha mesélte, és valaki mástól meg azt hallottam, hogy… Szóval, ugyanabban az időben Claudia azzal szédítette a rendőrséget, hogy engem beszervezett a maffia, és jó lesz, ha szemmel tartanak.

Mindketten nevettünk.

– Igen – mondta George –, és ez az egész butaság mindig előjön. Szerencsére… – ezzel egy Rendőrségi pártfogó kártyát vett elő az irattárcájából. A kilences számú tagtól kaptam, és Dewey Stokes írta alá, aki a pártfogói testület elnöke. Ez itt érvényes Ohióban, de országos kártyával is rendelkezem. Talán, ha minden századik rendőr mondhatja el magáról ugyanezt. Vagyis, hogy úgy mondjam, ismernek, és tudják, hogy az a dolog nem igaz.

– Claudia sosem állította nekem az anyjáról, hogy prostituált vagy hogy maga a maffiához tartozna.

George Yasko megkönnyebbülten bólintott. –Mindenben a tökéletesre törekedtem – mondta –, és a gyerekeimet is a tőlem telhető legjobban próbáltam felnevelni. Azt szoktuk mondani a családban: – Aki megcsinálta a disznóságot, az föl is takarítja. És ez mindenre érvényes volt nálunk.

Amikor pár nappal később Nancyvel beszélgettem, azt állította, hogy Claudia problémái főként abból támadtak, hogy „Claudia erősebb érzelmeket táplált David iránt, mint az egy testvértől elvárható lett volna, s mikor David nem viszonozta ezeket az érzelmeket, akkor kezdődtek a bajok.”

Nancy azt is megpendítette, Claudia szexuális problémái más időkre is visszanyúlhatnak. Például, mikor a helyi patikában dolgozott, egyik nap hisztérikus hangulatban telefonált haza, s azt állította, valaki – egy boltba bejövő ismerős – molesztálta.

Nancy elmesélte, hogy ő maga tizennégy éves korában egy osztálytársától teherbe esett, s úgy érezte, nem képes megbirkózni az anyja ultimátumszerű követeléseivel. Ekkor költözött át Steckmanékhoz, és bizalommal megvallotta Mrs. Steckmannek, sosem lenne képes elvetetni a gyereket, vagy lemondani róla, hogy örökbe adhassák másnak. Ekkor ajánlotta fel Bill Steckman, hogy adoptálja Nancyt és a születendő gyermeket, s így lett Nancy számára „Papa”.

Miközben beszélgettem Claudia szüleivel és a húgával, kezdtem megérteni, miért nem akart beszélni róluk. Nyilvánvalóan feszült légkörű, bonyolult családban nőtt fel; mélyen gyökereztek a problémái, nagyon mélyen.

A következő csütörtökön, amikor szokásos találkámra mentem Claudiához, meglepetésemre már az ajtóban várt, ravaszkásan mosolyogva.

– Mi történt?… – kérdeztem, miközben levettem a kabátomat.

– Tegnap este telefonált valaki.

– Talán a szellemek, akik tanáccsal szokták ellátni?

Csak a fejét rázta. – Elsie May Benson telefonált. A díványra rogytam: – Jaj, csak ezt ne!

– Szerinte igazán vicces. Jót nevettünk rajta, hogy Deno nem akarja, hogy maga a valódi nevét használja helyette álnevet kellett adnia – na de Elsie May Benson?! Az Ausztrália legalább különös hangzású név volt.

– Miért mondta el egyáltalán?

Claudia a vállát rángatta. – Talán, hogy megmutassa, ki itt a főnök. – Kávéval kínált, de visszautasítottam. Az idegeim kávé nélkül is pattanásig feszültek. A mai napra eltervezett célom mindössze annyi volt, hogy felidéztessem Claudiával, amit Nancy mesélt a nővére kalandjáról a patikában.

Mikor Claudia visszatért a konyhából, két tenyere között szorongatva a kávés bögrét, megkérdeztem tőle.

Felvonta a szemöldökét s tagadóan rázta a fejét. – Nem tudom, miről beszél.

– De Nancy azt mesélte…

Erre levágta az asztalra a bögrét, kiloccsant belőle a kávé. – El sem tudom képzelni, mire gondolhatott.

A reakció magas érzelmi hőfokából arra következtettem, hogy a fájdalmas emléket mélyen elrejtette valahová a tudata mélyére.

– Gyűlölne valakit, aki szexuálisan molesztálta?

– Senkit sem tudok gyűlölni. Nem vagyok bosszúálló fajta.

– Elhiszem, Claudia.

– Még azt a három férfit sem gyűlöltem, akik megerőszakoltak.

Tudtam, miről beszél.

A pszichiátere, dr. Stinson nem volt hajlandó találkozni velem, ezért csak a bíróságon tett vallomása és Claudia visszaemlékezése alapján tudtam megrajzolni az alakját, Claudia viszont – némi huzavona után – megszerezte és átadta nekem az orvosi dokumentumait. Eszembe jutott egy bekezdés dr. Stinson keze írásával:

„Tizenhat éves korában (noha valójában tizenkilenc éves volt) Észak-Karolinába költözött, hogy a bátyjával éljen, aki abban az időben a hadseregben szolgált. Ez idő alatt Claudiát három közkatona megerőszakolta.”

Én igyekeztem nem szóba hozni a témát, ő is most utalt először az erőszakos nemi közösülésre.

– Hajlandó erről beszélni, Claudia?

Rám bámult, mintha bele akarna látni a gondolataimba.

– Miért akar tudni erről?

– Mert olyan események után kutatok, melyek segítségével jobban megértem magát.

– Hiszen már beszéltem róla.

– Nem, nem beszélt.

– De igen. Emlékszem rá. Miért akarja megint hallani?

– Claudia, amikor elolvastam ezt a megjegyzést az orvosi iratok között, igazán megdöbbentem. Én semmit sem tudtam erről a csoportos nemi erőszakról.

– Mondtam magának.

És ez így ment vagy egy órán át, mikor végül is azt mondtam: – Rendben. Legyen úgy, ahogy akarja. Elmondta már, de újra hallanom kell.

– Miért?

– Mert egyetlen magnószalagon sincs meg a felvétel, és nem emlékszem a részletekre.

Gyanakodva nézett rám, de végül elmondta, mi történt 1970 egyik nyári éjszakáján, miután beköltözött a lakókocsiba David nevű bátyjához és annak Paul nevű barátjához, aki Indianapolisból jött a Fort Bragg melletti katonai támaszpontra.

A hőség igazán tűrhetetlen volt, 104 vagy 105 fok is lehetett, és a léghűtő nem működött. Tudta, a bátyja szolgálatban van, de amikor éjszaka arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtón, valahogy úgy emlékezett, hogy Paul ott alszik a kocsi hátsó részében, és nem értette, miért nem megy ki megnézni, mi történik. Csak később tudta meg, hogy Paul átment a legénységi klubba, mert nem bírta a hőséget elviselni.

A lány kimászott az' ágyból, az ajtóhoz ment, kikiáltott, megkérdezte, ki az?

– Életveszélyről van szó – válaszolt egy férfihang, melyről Claudia először azt hitte, Davidé. – Engedje meg, hogy használjam a telefont, a mentőket akarom hívni.

Claudia kinyitotta az ajtót.

Három egyenruhás férfi robbant be a lakókocsiba.

Az egyik hátulról megragadta, a másik behúzott egyet az arcába. Sikoltani próbált, mire hangosra kapcsolták a magnót. Ezután a padlóra leszorítva egymás után megerőszakolták. Ha szabadulni próbált, újra ütötték. Claudia tudta, részegek, sőt kábítószer is van bennük. Az első az egész testét lehányta; ettől az időtől kezdve, ha hallott vagy olvasott valakiről, akit megerőszakoltak, mindig felidéződött benne a whiskytől bűzlő hányás szaga. És bármikor hányásszagot érzett, újraélte az erőszakot.

Mikor belefáradtak és elmentek, Claudia hallotta, hogy beindítanak egy autót és elhajtanak. Előkapott egy asztalterítőt, maga köré tekerte, és elbukdácsolt a bátyja őrmesteréhez.

Az őrmester kórházba vitte és a bátyjáért küldött. David majd megőrült, mikor Claudia elmondta, mi történt. Rögtön jelentette a katonai rendőrségnek, s másnap a húga panaszt tett az ügyeletes tisztnél.

Nem volt nehéz megtalálni az erőszakoskodókat. Az üvöltő zeneszó miatt panaszkodó szomszédok jól használható leírást adtak a katonákról, akiket Claudia lakókocsijából láttak kirohanni, továbbá a kocsijuk típusát és évszámát is könnyedén azonosítani lehetett. Az egyik Claudiának is ismerősnek tűnt, személyleírást adott ő is a rendőrségen. Akadtak tanúk, akik együtt látták a három férfit a legénység E/4-E/9-es klubjában.

Mindhármat letartóztatták, Claudiát pedig behozták a rendőrségre, hogy aláírja a panaszát. Ám, mikor meghallotta, hogy a tettesekre halálbüntetés is kiszabható, mivel ő még nem volt huszonegy éves, akkor bizony elszörnyedt. Bármennyire is bántalmazták, mégsem akarta, hogy miatta gázkamrában végezze valaki. Sok nő bizonyára a legvégsőkig elment volna a leszámolásban, a bosszúban, de ő nem volt képes ilyesmire.

És végül nem tett feljelentést.

A nyomozást vezető tiszt próbálta meggyőzni, az volna a helyes döntés, ha feljelentené a gazembereket, de a lány csak a fejét rázta, mondván: – Felejtsük el az egészet. Nem így kell ezt kezelni. Valakinek beszélgetni kellene velük… segítségre van szükségük… terápiára… hiszen ezek betegek. Nem akarom, hogy meghaljanak azért, amit elkövettek ellenem, én sosem voltam a halálbüntetés híve.

Aztán rám nézett s hitetlenkedve a fejét rázta. –Tudja, mikor ezek a fiúk bekopogtak az ajtómon, s azt kérték, hadd jöjjenek be telefonálni, még azt is elfelejtettem hirtelen, hogy nincs telefon a lakókocsinkban.

Szegény, összezavart, védtelen Claudia. Mélyen meghatott, hogy nem volt hajlandó feljelentést tenni a támadók ellen, nehogy halálra ítéljék őket. Örültem, hogy végül elmesélte ezt a történetet. Mások iránti könyörületessége és képessége a megbocsájtásra – még e három férfi iránt is, akik brutálisan bántalmazták – csak megerősítette bennem, amit sokan állítottak róla, nevezetesen, hogy Claudia egy légynek sem tudna ártani.

Fájdalommal telve nyugtáztam, hogy még most is, öt évvel a McCann-féle gyilkosságok után rémálmai vannak Mickey, az anyja és Christine miatt. Talán az egyetlen mód, hogy megszabaduljon végre üldöző árnyaitól, gondolta Claudia, ha ezeket az emlékeket előhozza a napvilágra.

Én sajnos úgy éreztem, mindörökké szenvedni fog tőlük.